Eustace Mullins
Murder by Injection

3.  Fejezet

Nyerészkedés a Rákból



Időszámításunk előtt 400-ban Hippokratész a rák megnevezést adta kora egyik betegségének, mert az a tengeri rákhoz hasonlóan terjedt szét a szervezetben.  Ie. 164-ben Galen, római orvos, daganat névvel illette a betegséget.  A rák bizonyára nem volt elterjedt és maradandó betegség, mert nem említi sem a Biblia, sem pedig a kínai sárga császár ősi orvosi könyve.  A hagyományos társadalmak legtöbbjében ismeretlen volt és csak az ipari forradalommal terjedt el.  Az 1830-as években a rák a párizsi halálesetek 2%-át okozta.  1900-ban a rák az Egyesült Államok halálozásainak 4%-át okozta.

A rák elterjedésével együtt jött modern kezelési módszere is.  Az orvosi intézmény bírálója, Emanuel Mendelsohn megjegyzi :  „Napjaink ráksebészetét egykor úgy tekintik majd, mint korunk a száz év előtti piócás kezelést.” A ráksebészet széles körben elfogadott és alkalmazott módszer.  Ezen rákkezelési módozat a német allopathikus iskola csúcs teljesítményét képezi.  Kizárólagosan sebészetre, érvágásra és erős vegyszerezésre támaszkodik, amihez, különlegesség képpen, ma sugárkezelést is adnak.  A Mermorial Sloan Kettering Rákintézet a modern rákkezelés amerikai temploma.  Főpapjai pedig az intézet sebészei és kutatói.

Eredetileg Memorial Hospital volt az intézet neve és első éveiben két filmbe illő megszállott doktor vezette.  Dr. Marvin Sims (1813-1883) „nőgyógyász” volt ezek egyike.  Sims évekig foglalkozott kísérleti sebészettel, amihez rabszolga nőket vett igénybe.  Életrajzírója szerint e kísérletek alig voltak többek, mint közönséges gyilkosságok.  Amikor az ültetvényesek nem engedték tovább, hogy rabszolgáikon kísérletezzen, Sims 500 dollárért vett egy 17 éves rabszolgalányt.  Néhány hónap alatt valami 30 kísérletet hajtott végre az Anarcha nevű, szerencsétlen lányon.  Minthogy akkoriban nem volt érzéstelenítő, barátait kérte meg, hogy lefogják a lányt, miközben kísérletezett rajta.  Egy-egy ilyen élmény után ismerősei általában többé nem álltak szóba vele.  Sims évekig kísérletezett Anarchán, mígnem 1853-ban New Yorkba költözött.  Nem tudni, hogy esetleg háza köré gyűlt, gyújtogatásra és lincselésre kész tömeg késztette-e erre a lépésre, de minden esetre hirtelen jött az elhatározás.  Vett egy házat a Madison avenue-n és a Phelps örökös, Melissa Phelps Dodge személyében lelkes támogatóra talált.  A Phelps család a mai napig is a rákközpont adakozója.  Sims 30 ágyas jótékonysági nőkórházat alapított Phelps kisasszony pénzéből.  Az intézet 1855. május elsején nyílt meg.

A későbbi sarlatánhoz, Simmons dokihoz hasonlóan, Sims is nőgyógyászati szakorvosként hirdette magát.  Az 1870-es években Sims a rák kezelésére szakosította magát és New Yorkban nem sokára olyan hírek keltek szárnyra, hogy a nőkórházban barbár műtétek folynak.  A megszállott doktor elemében volt.  Az intézet megbízottjai jelentették, hogy a betegek életét veszélyeztetik a titokzatos kísérletek.  Dr. Sims-et előbb elbocsájtották a korháztól, de, anyagi támogatóinak köszönhetően, hamarosan visszakerült állásába.  Az történt, hogy felkeresték az Astor család tagjai, kik az öreg John Jacob Astor (1763-1848) Kelet-India Társasághoz és a brit titkos szolgálathoz fűződő kapcsolataiból, szőrme és ópium kereskedelméből, földjeiből örökölték vagyonukat.  Az egyik Astor nemrégiben rákban meghalt és a család rákkórházat akart alapítani New Yorkban.  A gyászoló rokonok először a Nőkórház megbízottjait keresték fel és 150.000 dollárt ajánlottak nekik ha rákkórházzá alakítják az intézetet.  Sims azonban kijátszotta a megbízottakat és külön tárgyalásokba kezdett az Astorokkal, hogy őt támogassák az új korházzal, amit New York Rákkórháznak nevezne.  Az intézet 1884-ben nyílt meg.  Sims ezután Európába ment, ahol a belga királytól megkapta a Leopold Rendet. (Láthatóan semmit sem vesztett pofátlanságából.) New Yorki visszatérése után azonban nem sokára meghalt.

Egy másik jótevő adományát követően, az 1890-es években Memorial Hospitalra változtatták a rákkórház nevét.  A 20. század közepén a Sloan Kettering nevet toldották az intézet nevéhez.  Azonban a nevektől függetlenül, a rákközpont mindig is a Rockefeller orvosi monopólium része volt.  Az 1930-as években Rockefeller földet adományozott az intézet új épületének helyéül és azóta az ő emberei vannak túlsúlyban a korház vezetőségében.  1913-ban társaság gyűlt össze a New York-i Harvard Klubban, hogy rákkal foglalkozó országos szervezetet hozzon létre.  Amerikai Rákellenőrző Társaság lett az új szervezet neve.  Megjegyzendő, hogy a társaság nevében nem szerepel sem a rák gyógyítása, sem pedig megelőzése.  (Ezt soha nem is volt a szervezet célja.) 1913 természetesen az amerikai történelem sorsdöntő éve volt.  Ekkor valósult meg a Szövetségi Tartalék, a személyi (fokozatos/progresszív) jövedelemadó, szűnt meg a tagállamok (alkotmányos) szenátor kinevezési joga — ezentúl őket is népszavazás útján tették hivatalukba.  A szocialista tervezés eme hőskorában indult útjára a ráktársaság.  Mi sem természetesebb, hogy John D Rockefeller pénzelte a szervezetet.  Két jogásza, Debevoise és Plimpton volt a 20-as években a társaság igazgatóságának meghatározó alakja.

Az Amerikai Rákellenőrző Társaság megfogantatásától kezdődően az Amerikai Orvos Szövetség által lefektetett vonalat követte.  Az ART-nek is volt megbízott táblája és küldöttháza és az 50-es években az is kuruzslást vizsgáló bizottságot állított fel.

1909-ben rákban meghalt Edward Harriman, a vasút mágnás (aki Rockefellerhez hasonlóan, szintén a Rothschildok és Jacob Schiff pénzével szerzett vagyont) és a család megalapította a Harriman Kutatóintézetet.  1917-ben az egyik sarj, Averell Harriman úgy döntött, hogy politikai pályára lép és a színfalak mögül irányítja pártjainkat.  A kutatóintézetet egyszeriben bezárták és a pénzt a Memorial Hospitalhoz utalták át.  James Douglas volt akkoriban a korház fő támogatója.  Ő volt a Phelps Dodge vállalat vezérigazgatója.

Az életrajzi lexikon úgy jellemzi Douglast mint a bányászat és kohászat nagy szakértőjét.  Övé volt a világ leggazdagabb rézbányája, a Rézkirálynő Telér.  Kanadában született, apja a québeci őrültekházának vezetője volt.  1910-ben csatlakozott a Phelps Dodge Társasághoz.  Minthogy nyugati bányáiban bőséges uránszurokércre bukkant, megbűvölte a rádium.  A bányahivatallal együttműködve megalapította a Nemzeti Rádiumintézetet.  Douglas 100.000 dollárt ajánlott a Memorial Hospitalnak, de több kikötése volt.  Az egyik, hogy a kórház vegye fel főpatológusként személyi orvosát, Dr. James Ewing-ot.  A másik, hogy az intézet kizárólag csak a rák kezelésével foglalkozzon és rendszeresen használjon rádiumot.  A korház mindkét feltételt elfogadta.

Douglas pénzével a háta mögött, Ewing hamarosan korház vezetőjévé vált.  Douglas annyira meg volt győződve a rádium gyógyító hatásáról, hogy rendszeresen használta rákbeteg lányán, feleségén és önmagán.  Douglas hírnevének köszönhetően, a New York Times nagy nyilvánosságot biztosított a rádiumos rákkezelésnek.  A lap egyik cikke azt írta, hogy mindenki ingyen kaphat a gyógyításhoz szükséges rádiumból.  Douglast roppant felbosszantotta ez az állítás és 1913. október 24-én kiigazítást jelentetett meg :  „Ostobaság minde, jótékonyságról és emberségről szóló beszéd.  Értse meg mindenki, hogy azt csinálok a birtokomban lévő rádiummal amit akarok.” Egy ritka bepillantás volt ez jótékonykodóink valódi természetébe.

A Memorial Hospital sajtó nyilatkozata tényleg azt sejtette, hogy ingyenes lesz a rádiumos kezelés.  Bizonyára azt képzelték, hogy a nagy emberbarát, James Douglas, majd adományként adja rádium készletét.  A korház szabályzati rendje ezt követőleg gyorsan megváltozott és kikötötte, hogy külön díjat számoljanak fel a kezeléskor használt rádiumért.  1924-ben a kórház sugárkezelő osztálya 18000 dollár értékű rádiumot használt, amiért 70000 dollárnyi díjat számolt fel.  Abban az évben ez volt legnagyobb bevételi forrása.

Időközben Douglas továbbra is rendszeresen sugároztatta magát és sorvadó vérszegénységben meghalt.  Orvosi szakértők ma úgy tartják, hogy a rádium hatása okozta halálát.  Marie Curie és lánya, Irene, ugyanilyen áldozatok voltak.  1922-re több mint száz sugárkezelő orvos halt meg röntgensugár által okozott ráktól.

Douglas kegyeltje, Ewing, továbbra is a Memorial Hospitalnál maradt és számos betegséget szedett össze.  Később visszavonult magányába és 1943-ban halt meg rákban.

Douglas fia, Lewis, feleségül vette Peggy Zinssert, a J.P. Morgan cég társának lányát.  Lewis Douglas a Mutual Life biztosítótársaság vezérigazgatójává lett.  A II. világháború elején Averell Harriman pártfogásába vette és kinevezés kapott a Háborús Szállító Tábla elnökségébe.  Később ő váltotta fel Harrimant a londoni követségen.

A 30-as években a gépkocsi gyártás két kiemelkedő alakja jelentős összeget adományozott Memorial Hospitalnak.  Alfred Sloan, a General Motors elnöke és a J.P. Morgan Co. igazgatója volt az egyik, akinek 1938-ban 750.000 részvény volt birtokában.  A másik, Charles Kettering, a feltaláló zseni volt, akinek a gépkocsik villamossági rendszerének java része köszönhető.  A Fortune magazin 1960-ban úgy becsülte, Sloan vagyona 200 és 400 millió között van, Ketteringé pedig 100 és 200 millió között.

Alfred Sloan emberbaráti mivoltán kissé foltot ejtett, hogy kitartóan megtagadta, hogy a Chevrolet kocsikba biztonsági üveget tegyenek.  A biztonsági üveg hiánya még kisebb baleseteknél is súlyos sérülést okozhatott.  A biztonsági üveg csak kevéssel került volna többe, de Sloan nem volt hajlandó a változtatásra és 1929. augusztus 13-án így nyilatkozott :  „A biztonsági üveg bevezetése jelentős költségnövekedést okozna számunkra és vállalatunk számára, és csökkentené hasznunkat.  Véleményem szerint a General Motors ne tegyen áremelkedést okozó biztonsági üveget kocsijaiba.”  1932. augusztus 15-én újból megerősítette véleményét :  „Nem rám tartozik, hogy biztonsági üveget áruljak.  Az arra fordítandó összeget inkább kocsijaink más irányú fejlesztésére költeném, mert üzleti szempontból az jobb befektetés lenne.”

Jól megy az Alfred Sloan Alapítvány sora.  1985-ben már 370 millió dolláros vagyona volt.  Ez és a Charles Kettering Alapítvány (75 millió) a Sloan Kettering Rákközpont fő támogatója.  Norman Cousins, a liberális cikkíró a Kettering Alapítvány vezetője.  A Sloan Alapítványt Manning Brown vezeti, igazgatói között pedig olyan személyek vannak mint Henry Fowler, egykori pénzügyminiszter, ma Goldman Sachs társ, és Lloyd Elam, a Merck, a Kraft, a South Central Bell Telephone és a Nashville Bank igazgatója.  Frank Long, az EXXON igazgatója képviseli az alapítványban a Rockefeller kapcsolatot.

Dorothy Peabody Davison volt a Sloan Kettering egyik jeles igazgatója.  A Rockefellerekkel rokonságban álló Henry Pomeroy Davison fiához, Trubee Davisonhoz ment feleségül.  Az Életrajzi Lexikon így ír H.P. Davisonról :  „elnyerte J.P. Morgan elismerését, ki gyakran tanácskozott vele, különösen az 1907-es pénzügyi válság alatt.  Aldrich szenátorral, Paul Warburggal, Frank Vanderlippel és Piatt Andrews-zal együttműködve részt vett a Jekyll-szigeti jelentés kidolgozásában.  Ebből jött létre később a Szövetségi Tartalék.” Davison az első világháború alatt a Vöröskereszt háborús tanácsát vezette és 370.000.000 dollárt gyűjtött össze, amiből jelentős összeget fordítottak az akadozó oroszországi bolsevik kormány kimentésére.  Másik fia, Henry, James Stillman, a National City Bank vezetőjének lányát, Anne Stillmant vette feleségül.  A Peabody családról elmondható, hogy ők találták fel az alapítványi jótékonykodást.  Az 1865-ben felállított Peabody Oktatási Alap volt az első jelentős alapítvány.  Később ebből lett a Rockefeller Alapítvány.  Dorothy Peabody apja, Endicott Peabody alapította az Intézmény oktatási intézetét, a Grotont, ahol Franklin Roosevelt és sok más báb kapta képzését.  Dorothy Peabody évekig tagja volt az Amerikai Rákellenőrző Társaság országos táblájának is.  Férje a légierő minisztere és az American Museum of Natural History elnöke volt.  Fia, Endicott Peabody Davison, a J.P. Morgan cég londoni ágának általános igazgatója volt.  Ma ő a U.S. Trust elnöke és a Scovill hadi üzem, a Todd Shipyards és a Discount Corporation igazgatója, továbbá a Metropolitan Museum of Art és a Markle Alapítvány megbízottja.

A Sloan Kettering Memorial Hospital nemcsak a Rockefellerekkel áll szoros kapcsolatban, hanem a CIA-val, a gyógyszergyárakkal és a hadiiparral is.  Nem véletlen, hogy olyan emberek ülnek az intézet vezetőségében, akik milliós haszonra tehetnek szert döntéseinek ismeretében.  (És még van aki azt gondolná, hogy ez egy jótékonysági intézet?!) Sloan Kettering, az Amerikai Rákellenőrző Társaság és az Amerikai Orvos Szövetség a Rockefeller orvosi monopólium fő szervezetei.

1929-ben a Rockefellerek Clarence Little-t juttatták az ART vezérigazgatói székébe, de Little láthatóan jobban törődött az Amerikai Születés-szabályzó Ligával, a Könyörületgyilkossági Társasággal és a Fajegészségi Társasággal, melyeknek szintén vezetője volt.  1943-ban elismerte, hogy az ART semmit sem költ kutatásra.  Vezetése alatt társaság alig volt több, mint alkalmakként összejövő, elitista csoport.

1944-ben az Amerikai Rákellenőrző Társaság Amerikai Ráktársaságra változtatta nevét és Albert Lasker és Elmer Bobst vette át vezetését.

Albert Lasker(1880-1952) a németországi Freiburgban született és többen a hirdetés atyjának nevezték.  Apja, Morris Lasker, a Rothschild érdeket képviselte és öt texasi bank elnöke volt.  Apja 1916-os halála után Lasker potom pénzért eladta az öröklött földbirtokot, hogy kibővíthesse hirdetési üzletét.  Ez elég nagy hibának bizonyult, mert később l milliárd dollár értékű olajat találtak a terület alatt.

16 éves korában Albert Lasker elszegődött újságírónak a Galveston News-hoz, később pedig átment a Dallas Morning News-hoz, ami a legnagyobb texasi lap volt.  Azonban hamarosan felfedezte, hogy a hirdetésben van az igazi pénz és beverekedte magát a Lord and Thomas hirdetési ügynökséghez.  Csupán 19 éves volt ekkor.  25 éves korára elegendő pénzt gyűjtött, hogy megvehesse a cég 25 százalékát.  Harminc éves korára övé lett az egész ügynökség.

Lasker mindig tevékenyen részt vett olyan zsidó szervezetekben mint az Amerikai Zsidó Bizottság és a Rágalmazás Elleni Liga.  Az I. világháború alatt barátja, Bernard Baruch rábeszélte, hogy miniszter helyettesként csatlakozzon Wilson elnök kormányához.  Annak ellenére, hogy óriásivá fejlesztette a Lord és Thomas ügynökséget, Lasker úgy érezte, Chicago túl kicsi számára és áttelepült New Yorkba.  Mikor a céghez szegődött, csupán évi 900000 dollár volt annak bevétele.  Ennek egy harmada a Cascarets nevű hashajtó hirdetéséből eredt.  New Yorkban rájött, hogy országos hirdetési hadjáratot indíthat, aminek következtében megemelkedhet az adott gyártók részvényeinek ára.  A Kotex hirdetésével érte el legnagyobb sikerét.  A sajtó nem szerette e terméket emlegetni és csak elvétve hirdették.  Lasker suttyomban 1 millió dollárnyi részesedést vásárolt a gyártó cégben, majd pedig hatalmas hírverésbe kezdett.  Roppant nyereségre tett szert, mert nem csak a hirdetési díjból húzott hasznot, hanem a gyártó részvényeinek felértékelődéséből is.  Többször megismételte ezt az eljárást és 50 milliós vagyont gyűjtött össze.  Később azzal büszkélkedett hogy „senki sem keresett annyit a hirdetési üzletből mint én.”

Lasker legnagyobb érdeme az volt, hogy sikerült rávennie a nőket, hogy nyilvánosan dohányozzanak.  A II. világháború előtt kevés nő dohányzott, különösen nyilvánosan.  Hollywoodi emberei segítségével Lasker elintézte, hogy sok film női főszereplője dohányozzon a nyilvános jelenetekben.  Bette Davis-szel volt legtöbb szerencséje, mert ő szinte mindig füst gomolyok közepette játszotta szerepét.  Elfogadott és mindennapos dologgá vált a nők dohányzása és húsz év múlva sokuk halt meg tüdőrákban.

Lasker azért fontos történetünkben, mert a 40-es években ő és a gyógyszer kufár Elmer Bobst vette kezébe az Amerikai Ráktársaság haldokló csapatának irányítását és hirdetési módszereik alkalmazásával hónapok alatt a millió dolláros rákkezelési üzlet országos erejévé változtatták.  New Yorkban összpontosították a vezetést és üzleti kapcsolataikból új gondnoki táblát állítottak össze.  A pénz és az ipar legnagyobb nevei voltak e tábla tagjai, kik 100.000 dollárt fizettek a megtiszteltetésért.

Az ART átszervezése után nem sokkal, Lasker maga is rákot kapott.  1950-ben megoperálták, nem tudván hogy a megvágott rák azonnal szétterjed a szervezetben.  1952-es halála előtt Lasker még megalapította a Lasker és Mary Lasker Alapítványt, aminek segítségével özvegye az amerikai gyógyászat egyik legbefolyásosabb személyisége lett.  Hamarosan az ő irányítása alá kerültek az óriási adományok, az alapítványok, a washingtoni ágálók és egyéb szervezetek.  Rockefeller egyik alkalmazottja, Anne Rosenberg volt segítőtársa.

Elmer Bobst is mágnás volt, bár ő szegény családból származott.  1911-ben beállt a Hoffman LaRoche gyógyszer céghez eladónak és az elnökségig vitte.  Az első világháború után megdöbbenve vette észre, hogy a cégnek rengeteg brómja van raktáron.  Tudta, hogy a nyersanyagárak hamarosan esni fognak, tehát gyorsan eladta az egészet az Eastman Kodak gyárnak.  Fontonként 10 centtel kevesebbet számolt a piaci árnál, azonban a piaci ár néhány hét múlva 70 centről 16 centre esett.

A vitamin hirdetés volt Bobst Hoffman LaRochenál elért legnagyobb eredménye.  Annyira sikeres volt a hírverés, hogy vitamin királynak is nevezték.  Milliókat keresett a tőzsdén.

Annak ellenére, hogy az Amerikai Rákellenőrző Társaságot átszervezték, továbbra is inkább csak pénzt gyűjtőtt és semmiféle eredményt nem ért el.  Egy szövetségi hivatalnok bírálóan jegyezte meg, hogy a szervezet országos bénultság gyermeteg társasága.  Azonban az ART kudarca aligha véletlen, mert a Sloan Kettering jelszava már régóta az volt hogy milliókat a kutatásra, de semmit a gyógyításra.  A San Francisco Chronicle egy 1971. szeptember 27-i cikke megkérdezte :  „Vajon az Amerikai Ráktársaság személyzete tényleg a rákkutatással foglalkozik-e, vagy olyan gond állandósításával, ami folyamatos megélhetést biztosít nekik ?”

Bírálók 1976-ban megjegyezték, hogy az AR vezetői közül 18-an bankok igazgatói.  Az AR abban az évben 181 milliós vagyonából 114 milliót költött el.  A társaság készpénzének és befektetéseinek 42 százaléka azon bankok kezelésében volt, amelyeknek igazgatói az AR vezetni voltak.  A társaság költségvetésének 57%-a igazgatási kiadásokra ment.  A kutatásra fordított összeg kevesebb volt mint 2900 alkalmazottjának fizetése.  Gyakorlatilag az Amerikai Ráktársaság tartja kezében a Nemzeti Rákintézetet, ami egy kormányügynökség.  Az AR szóvivője elismerte, hogy az 1976-os kutatási költségvetés 70%-a olyan egyénekhez és szervezetekhez került, amelyekkel az igazgatósági tagok kapcsolatban álltak.  Pat McGrady, aki 25 évig volt az AR tudományos szerkesztője, ezt nyilatkozta Peter Chowka írónak :  „Haszonlesővé vált a gyógyászat.  Hamis az AR jelmondata, hogy szűréssel és csekkünkkel vessünk gátat a ráknak, mert valójában nem korlátozzuk a rákot.  Az egész csupán az AR tudományos, orvosi és klinikai képességének kivetítése.  A gyógyászati osztály egyetlen tagja sem képes tudományos kutatásra.  Csupán ügyes szakemberek, akik tudják hogyan kell pénzt gyűjteni.  Fogalmuk sincs hogyan előzzék meg a rákot, vagy hogyan gyógyítsák meg a betegeket.  Mi több, még az új gondolatok előtt is bezárják az ajtót.  Azok a tudósok kapnak az AR pénzéből, akik a legjobb adományszerző mutatványt adják elő, vagy akiknek barátaik vannak a kiutaló bizottságokban.”

Pat McGrady nagyon jól összegezte, hogy mire is költi az AR a lakosság adományait.  Nem más ez mint, hogy a tömeg alamizsnát ad a nagy gazdagoknak, akik nagyon jól tudják hogyan osszák el azt, barátaik között.  Az AR New York legmagasabb köreiből gyűjti igazgatóit.  A divatot követő park avenue-i csapat ez, amelyben sikk a radikalizmus.  Régebben a feketék ügye volt a menő, most a természetellenes nemiélet és a rák.  E csoport mindig úgy tünteti fel magát, mint a törődés és együttérzés megszállottja, de csakis mások pénzét fordítja ilyesmire.  Saját erszényüket gondosan zsebükben tartják.  Csak hangsúlyozza ezt a vérzőszívűek TV műsorokban való megjelenése, amint az otthontalanokról és az afrikai éhezőkről regélnek.  E zsurnaliszták milliókat keresnek, de még senki sem halott róla, hogy valaha is pénzt adtak volna az általuk bemutatott éhezőknek.  A politikában öregedő örömfiú, Teddy Kennedy e csoport kiemelkedő alakja.  Hollywoodban hasonló szerepet játszik a szintén korosodó Elizabeth Taylor.

Minthogy a rák elleni harc teljesen a Rockefeller orvosi monopólium kezében van, rendszeresen kapnak támogatást kifejezett csalások.  Vannak akik gúnyosan azt mondják, csakis olyanok kaphatnak AR támogatást, akik előbb írásban szavatolják, hogy nem fejlesztenek ki rákgyógyító módszert.  Számos példa van rá, hogy a rákkutatás java része csak színjáték.  Az egyik nyilvánosság elé került esetben, a Nemzeti Rákintézet 800.000 dollár adott a Boston Egyetem rákkutatójának.  Az illető később kénytelen volt lemondani állásáról, mert kiderült, hogy meghamisította kutatási eredményeit.  Egy másik esetben a Sloan Ketteringnél kitudódott, hogy a rákkísérletek eredményeinek bizonyítása végett Dr. William Simmerlin befestette a kísérleti egereket.

A Szabványhivatal jelentése elmondja, hogy a tudósok által cikkeikben közzétett mérési eredmények több mint fele használhatatlan, mert semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy a kutatók tényleg és pontosan azt mérték-e amit állítólag mértek.  Ezen ijesztő adat láttán hivatalos személyek levelet küldtek 31 tudományos mérést beterjesztő kutatónak és kérték őket, hogy nyújtsák be nyers feljegyzéseiket.  21 azt válaszolta, hogy az anyag elveszett, vagy véletlenül megsemmisült.  Minő kár !

A Hatvan Perc 1988. január 17-i, „Valótlan Tények” című adása könyörtelenül leleplezte a nemzet kutatóit.  Az adásból kiderült, hogy az ország egyik vezető tudományos kutatója csalt.  Azt állította, hogy az egyik állami intézetben kiterjedt kutatásokat végzett szellemi fogyatékosokon, de az okmányokból kiderült, hogy valójában csupán aranyhalakkal foglalkozott.  A Hatvan Perc úgy becsülte, hogy az országban folytatott tudományos kutatások 20-30 százaléka teljes egészében pénzadományok elnyerésére kieszelt csalás, mert káprázatos eredményt kell felmutatni ahhoz, hogy valaki anyagi támogatásra szóba jöhessen.  Az egyik nyilatkozó tudós elmondta :  „Kétszer is meggondolom mielőtt elhiszem amit a tudományos lapokban olvasok, mert általában hazug és csalárd a tudósítás.”  A nagy gazdagok nyereségféltése e sok hamisság mozgató rugója, mert félnek, hogy a valódi gyógyítási előrehaladás veszélybe sodorja bevételeiket.  Tehát minél több a megjátszott kutatás, annál kevesebb a lehetősége annak, hogy esetleg megszűnik a kereslet évi száz milliókat hozó szereik iránt.  A gyógyszergyárak rendszeresen nyújtanak be hamis kutatási eredményeket, melyek elfedik készítményeik káros mellékhatásait.  Az orvosi monopólium által befolyásolt egyetemek évről-évre újabb tányérnyalókat termelnek ki, akik hajlandók megalázni magukat a pénzkiutalásért, vagy olyan állásért, ahol csekély teljesítményt kell nyújtaniuk.  A hamisított kutatási eredmények jól felhasználhatók ezen talpnyalók féken tartására.

Ijesztő belegondolni, hogy általában az ilyen álkutatások a gyógyszerek elfogadásának alapjai, de ugyanakkor a gyógyszergyárakat is megvédik, hogy tovább árulhassák elavult és hatástalan szereiket.  És mindezzel a háttérben indítja el Reagen elnök 1989-es költségvetését, amiben 64 milliárdot szán kutatásra és fejlesztésre.  Ez 52%-os növekedést jelent hivatalba lépése óta.

Már többen a Sloan Kettering Rákközpont szemére vetették, hogy csakis egyetlen irányban folytat rákmegelőzési kutatást.  Az intézet kutatóinak felfogása szerint egyedül a sejt felelős a ráksejtek szaporodásáért.  Ez valószínűleg tévedés.  A valóságban a sejt bizonyára külső hatásra cselekszik.  A Sloan Kettering felfogása szerint a vegyszeres kezelés fogja visszaállítani az egészséges sejtfejlődést.  A Sloan Kettering figyelmen kívül hagyja azt a lehetőséget is, hogy talán bizony a szervezet ellenállási rendszerét kellene a rák elleni küzdelemre ösztönözni.  Az intézet 130 kutatója és 345 orvosa foglalkozik a rákkal, de ennek ellenére még mindig a régi vágni, szabni, égetni módszernél tartanak és ugyanott állnak mint a régóta halott Marvin Sims és James Ewing.  Eme drága, fájdalmas és hatástalan módszerhez ragaszkodván, a Sloan Kettering kutatói kitartóan és egyhangúlag elítélik a holisztikus kezelést, ami a tápanyagokra és a vitaminokra alapozódik.

Az AR-nek mindig volt egy mumusa :  a Laetrile.  Dr. Lewis Thomas, a Sloan Kettering vezetője, 1975. április 2-án egy szemináriumon kijelentette :  „A Laetrile teljességgel haszontalan a rákkal szemben.” Ez ellentétben állt az intézet saját kutatóinak kísérleti eredményeivel.  Dr. Lloyd Schoen és Dr. Elizabeth Srockett egymástól függetlenül azt találta, hogy az ananász enzimmel kevert Laetrile 34 kísérleti állatból 17-nél teljes daganat visszahúzódást eredményezett.  Ezen eredményeket azonban elhallgatták.

Steve McQueen, a híres színész volt a laetriles kezelés legismertebb haszonélvezője.  Az orvosok már lemondtak róla amikor a kezeléshez kezdett és egész szépen javult, mígnem egy sebész rábeszélte a műtétre, amibe belehalt.  Az intézmény azonnal világgá kürtölte, hogy ez is a Laetrile hatástalanságát bizonyítja.

A rákközpontnál lévő Harold Manner is azt találta, hogy Laetrile, enzimek és A-vitamin keveréke jó hatással van a rákos egerekre.  Az 1917-óta a Memorial Hospitalban dolgozó Dr. Kinematsu Suiguira szintén arra az eredményre jutott, hogy a Laetrile hatásos a kísérleti állatok kezelésében.  Kilenc hónapos kísérletezés után a doktor 1973. június 13-án megállapította :  „Az eredmények világosan azt mutatják, hogy az Amygdalin jelentősen korlátozza az egerek tüdejének rákosodását.”  Annak ellenére, hogy 1974. január 10-én a Sloan Kettering tette közzé az eredményt, Dr. Robert Good, az intézet elnöke, elítélte az „időelőtti kiszivárogtatást.” A Rákközpont egyik vezetője, Dr. Ralph Moss, áttörő sikerként üdvözölte Suiguira munkáját és örült, hogy valaki végre elszakadt a Sloan Kettering folyamatosan sikertelen kutatási vonalától.  1977. november 17-én, egy sajtótájékoztatón történt mindez és másnap el is bocsájtották.  Később „Rák Szindróma” címmel ragyogó könyvet írt a Sloan Ketteringnél lejátszódó furcsa eseményekről.

1955-ben a Nemzeti Rákintézet 25 millió dolláros adományból felállította a kemoterápiai országos központot, hogy kiterjessze a vegyszeres rákkezelés alkalmazását.  1969. december 9-én a New York Timesban közlemény jelent meg, ami azt állította, 1976-ra lehetséges lesz a rák gyógyítása.

1971-ben Nixon elnök elindította a rák elleni háborút.  A következő 15 évben a Nemzeti Rákintézet több mint 10 milliárd dollárt költött különböző rákprogramokra, melyeknek egyike sem ért el eredményt.  Az elnöki rákbizottmány vezetője 5 év múltán elismerte, hogy a program kudarcot vallott.  A betegség áldozatainak száma továbbra is folyamatosan emelkedik.  1985-ben már 485.000-en haltak meg rákban.

43.000 ember követelte, hogy Nixon a rákintézettel vizsgáltassa ki a Laetrile hatásosságát.  Ennek hatására tudós csoport alakult, hogy kísérleteket végezzen Laetrile-lel.  A csoport minden tagja a Laetrile heves ellenzője volt, így amikor eredményeikről kellett volna beszámolniuk, mindegyikük csak hallgatott.  Ha a kísérleteik azt bizonyították volna, hogy a Laetrile hatástalan, bizonyára világgá kürtölték volna.  A Laetrile elleni támadás tehát tovább folytatódott.  Az egyik hivatalos ágáló, Charles Ofso 25.000 dolláros fizetést kapott, hogy Kaliforniában a Laetrile ellen bujtogasson.  Az AOSZ közölte a Laetrile-ről szóló könyveket árusító gyógyszertárakkal, hogy szüntessék be ezen tevékenységüket, különben a szervezet orvosai nem küldenek hozzájuk recepteket.  1963-óta a Szövetségi Kereskedelmi Bizottmány nyomást gyakorol a Laetrile-t támogató könyvek kiadóira.  A kormány rendelkezései nemcsak a laetrile, tagállamok közötti forgalmazását tiltják, hanem a Laetrile-t javasló könyvekét is.

A chiropractica mellett a Laetrile az AOSZ fő támadási célpontja.  Azt akarják elérni, hogy a nyilvánosság ne tudjon a Laetrile-ről.  A cenzúrát és a megfélemlítést használják fő fegyverükül.  A kérdés vitatását egyszeriben megszüntették, az arról szóló TV műsorokat törölték, a Laetrile hatásosságát bizonyító kísérleti eredményeket elleplezték.  Természetesen pénzügyi megfontolásokra vezethető vissza a hadjárat indíttatása.  Esetlegesen hatásos rákgyógyszer veszélyeztetné az orvosi monopólium bevételeit.  A Sloan Kettering 70 milliós kutatási költségvetése ellenére, a betegeknek napi 470 dolláros díjat számolnak fel.  S ez csak a betegágyért, a kezelésért és az orvosi ellátásért még egyszer ennyit kell fizetni.

A vágni-szabni-égetni módszer eredményeit rendszeresen meghamisítják.  A Berkeley egyetem egyik professzora, Dr. Hardin James 1969-ben elmondta, hogy a legsúlyosabb rákos eseteket rendszeresen kezelhetetlennek nyilvánítják és nem törődnek velük.  A gyógyulásról vagy javulásról szóló tanulmányok kiválasztott eseteket írnak le.  Mindennek tetejébe Dr. James kijelentette :  „a kezeletlen rákos betegek tovább élnek mint a kezeltek.”

Dr. James leleplezése ellenére, a kórházak továbbra is megválogatják, hogy melyik rákos eseteket hajlandók kezelni.  Még a nagy becsben álló Sloan Kettering sem fogad el végzetes eseteket.  Bár az igazság az, hogy bizonyára azok járnak jobban akiket elutasítanak, mert a Sloan Kettering által nyújtott kezelés még Drakulát is elborzasztaná.  Dr. Ralph Moss bemutatott néhány szokásban lévő sebészeti eljárást.  Elmondta, hogy például a torok- vagy a fejrák esetében a kórházban leoperálják az egész álkapcsot.  Természetesen a beteg életben maradási esélye ezzel mit sem javul.  1948-ban Dr. Alex Braunschwieg kitalálta a teljes kivágási módszert, aminek alapján az ember legtöbb belső szervét eltávolítják.  1969-ben maga Braunschweig is brutálisnak és kegyetlennek nevezte eljárását.

Dr. Theodore Miller állt elő a háborodott orvosok másik találmányával, ami a medencén alul mindent eltávolított.  A kommunista forradalmárok kivégzési módszereihez hasonlatosak ezek az eljárások, melyek keretében levagdosták az áldozat végtagjait és elvéreztették.

Az őrült doktorokról szóló feljegyzések könyveket tölthetnének meg.  Egy kongresszusi jelentés 31 kísérleti alany 30 éves sorsár kísérte végig.  A jelentés döbbenetesnek és az orvosi kutatás szégyenének nevezte a megállapítottakat.  Amint kiderült, 1945 és 1947 között a Manhattan Project (atom kutatás) tudósai 18 betegbe rendszeresen plutóniumot oltottak.  A Massachusetts Institute of Technology kutatói 1961 és 1965 között 20 idős betegnek rádiumot és tóriumot adtak.  1946-ban és 1947-ben a Rochester Egyetemen 6 egészséges veséjű emberbe urániumsót oltottak, hogy megállapítsák mekkora mennyiség okoz vese károsodást.  1953 és 1957 között a bostoni Massachusetts Kórházban 12 betegbe urániumot oltottak, hogy megállapítsák mekkora adag okoz vese károsodást.  1963 és 1971 között az oregoni börtön 67 és a washingtoni börtön 64 elítéltjén röntgensugár kísérleteket hajtotta végre, hogy megállapítsák a sugárzás emberi termékenységre tett hatását.  Az oregoni börtönben 600 röntgenes besugárzást adtak a nemzőszervekre, noha az évi biztonságos mennyiség 5 röntgen.  1963 és 1965 között az idahói atomkísérleti állomás hét alkalommal szándékosan sugárzó jódot engedett a szabadba és utána hét különböző önkéntes ivott a besugárzott területeken legelő tehenek tejéből.  1961 és 1963 között a Chicago Egyetem 102 embernek a nevadai kísérleti atomrobbantások után visszamaradt sugárzó anyagokat, céziumot és stronciumot adtak be.  Az 50-es években a New York-i Presbyterian és Montefiore kórház 12 betegébe oltottak sugárzó kálciumot és rákos stronciumot oltottak.  Különböző kutatók éveken keresztül sugárzó anyagokat nyeltek, hogy más tudósok bemérhessék dózismérő eszközeiket.

Nem tudni, hogy a megszállott doktorok mit élveztek e kísérletekben, de annyi bizonyos, a rákos esetek száma nem csökkent, hanem emelkedett.  Wydner képviselő elmondta: „Tudomásomra jutott, hogy 20 évvel ezelőtt, 1957-ben, ugyanannyi rákos beteget tudtak meggyógyítani mint ma háromból egyet.  Ennek fényében felvetődik a kérdés: a rákkutatásra fordított rengeteg pénz és erőfeszítés ellenére miért nem javult a gyógyítási eredmény?” A Nemzeti Rákintézet továbbra is milliárdokat pazarol haszontalan programokra.  Jelentések szerint George Pettit az NR keretében az Arizona Egyetemen hat évet és 10.000 dollárt fordított rá, hogy negyed millió lepkéből bizonyos vegyi anyagokat vonjon ki.  Semmiféle eredményről nincs hír e fáradozással kapcsolatban.  1961-ben az Amerikai Ráktársaság egyik massachusattsi támogatója igen bosszús lett, hogy soha nem találta hivatalában a szervezet helyi vezetőjét, James Lavint.  Végül is közölték vele, hogy Lavin valószínűleg az utca túloldalán lévő, másik irodájában van, ahol adomány gyűjtő céget vezet.  Az AR alelnöke, Lane Adams levelet írt a Saturday Review című lapnak :  „Az Amerikai Ráktársaság országos vezetősége tudott róla, hogy James Lavin adomány gyűjtő céget vezet, miközben a szervezet massachusettsi ágának igazgatója.” Lavin 17.000 dollár fizetést kapott az AR-tól, de emellett még vállalata is kapott 10.000 dollárt.

Adams azzal is elbüszkélkedett levelében, hogy „támogattuk Dr. Sterling Schwartz kutatását, aminek keretében fehérvérű agykivonatokat oltottak emberekbe, és Dr.  Chester Southam kísérleteit, melyek során ráksejteket oltott emberi alanyok bőre alá.” Adams 1948-óta van a ráktársaságnál és ma a New York-i központot vezeti.

1978-ban 140 millió dollár volt az Amerikai Ráktársaság bevétele, de ennek csak kevesebb mint egy harmadát fordította rákkutatásra és 56% az igazgatási költségre ment.  1982-ben Allan Sonnershein a következő figyelmeztetést tette közzé: „Vigyázat, az Amerikai Ráktársaság káros lehet egészségünkre!” 1956-óta az AR irányítja a Nemzeti Kutatási Tanácsot és a szervezet képviseli a kórházakat és az egyetemeket.  Rákpolitika című könyvében Dr. Samuel Epstein megjegyzi: „nemcsak hogy nem foglalkozik rákmegelőzéssel — legalábbis a korlátozott, dohányzás elleni ágáláson kívül — de az AR vezető tisztségviselői kifejezetten ellenségesek a rákkeltő anyagok szabályozását célzó törvényjavaslatokkal szemben.”  Epstein elmondja, hogy az AR ellenezte rákkeltő anyagok szabályozását.  A szervezet ugyancsak megtagadta a Tiszta Víz törvény támogatását is.  Felmérések szerint 38 millió amerikai lakos ivóvize káros szintű ólmot és más mérgező anyagot tartalmaz.

A 70-es évek elejéig elvetélés megakadályozására széleskörben használatos volt a diethylstilbestrol nevű női hormon.  Senki nem foglalkozott vele, hogy van-e és milyen mellékhatása, míg végül a Chicago Egyetem egyik diákja megállapította, hogy nemhogy az elvetélést nem akadályozza meg, de még mellék hatásai is lehetnek.  1972-re méhrák és a kezelt anyák lányainak vaginális elváltozásainak képében láthatóvá vált a szer hosszú távú hatása.  Az is kiderült, hogy májkárosodást is okozhat.

Nixon elnök kegyeltjét, Frank Rauschert nevezte ki a Nemzeti Rákintézet élére.  Rauscher vírus szakértő volt és a chemotherapiát hirdette a rák gyógyítására.  Azt állította, hogy a vegyszeres kezelés ország- és világszerte hatásos módszernek bizonyult a rákos betegek gyógyításában.  Ezt azonnal kétségbe vonta Dean Burk, az NR kemoterápiai részlegének vezetője, mondván, hogy „az Élelmiszer és Gyógyszer Igazgatóság által elfogadott kemoterápiai vegyszerek mindegyike erősen mérgező, immunitáscsökkentő és rákkeltő.”

Amióta James Ewing, a Memorial Hospital jeles támogatója 1913-ban halálra sugároztatta magát rádiummal, a besugárzás az intézet kedvenc rákkezelési módszere.  1937-ben Dr. Percy Furnivall, egy londoni kórház sebésze felfedezte, hogy rákja van és a British Medical Journal 1938. február 26-i számában közzétette a sugárzási kezelésről nyert tapasztalatát :  „Gyakoriak a rádiumkezelés halálos áldozatai és az egészségügyi miniszter szégyene, hogy az eljárás jó fényben van feltüntetve a nyilvánosság előtt.  Legnagyobb ellenségemnek se kívánom azt a poklot, amin a hat hónapos rádiumkezelés alatt átmentem.  Saját esetem közzétételével mindenkit figyelmeztetni kívánok, hogy jól fontolja meg miféle kezelést választ.” Dr. Furnivall nem sokkal ezután meghalt.

A néhai Hubert Humphrey szenátor esetét szeretik felhasználni a rádiumos kezelés népszerűsítésére.  Jane Brody Legyőzhetjük a Rákot című, AR által támogatott könyve megemlíti Hubert Humphreyt, mint a modern sugárkezelés híres részeményesét, de kényelmesen elsiklik azon tény mellett, hogy a szenátor nem sokkal halála előtt már teljesen kiábrándult a rádiumos kezelésből.  1973-ban fedezték fel, hogy rákja van és azon nyomban sugárkezelés alá vették.  Orvosa, Dabney Jarman, 1976-ban diadalmasan kijelentette: „amennyire engem illet, a szenátor meggyógyult.” Humphrey továbbra is hervadozott, mire vegyszeres kezelésre fogták.  Egy idő után azonban megtagadta a további kezelést és 1978. január 14-én újságíró előtt palackozott halálnak nevezte a kemoterápiát.

A Washington Post 1988 februárban Mérgező Rákkezelés címmel közölt egy cikket, amiben ezeket írta: „Nem kímélnek bennünket amikor egészségesnek látszó embereket szemünk előtt remegő és émelygő nyomorúságokká változtatnak.”

A rákkutatás kifejezetten figyelmen kívül hagyja környezetünk igen erős, rossz hatásának esetleges rákkeltő szerepét.  Mindannyian szembetaláljuk magunkat a mindennapi élet ránk nehezedő nyomásával és lehetőség szerint küzdünk vele.  Azonban a kirívóan hosszú ideig tartó rossz környezeti hatás esetleg túl soknak bizonyulhat szervezetünk számára.  Napjainkban ez különösen így van, amikor rejtett ördögi erők homályos eszmeterjesztésükkel mérgezik tájékoztatásunkat, miközben arról bizonygatnak bennünket, hogy ők valójában az együttérzés és gondoskodás angyalai.  Egy Morley Roberts nevű angol tudós 1926-ban meghökkentő feltételezést adott elő, azonban, minthogy független gondolkodó volt, elképzelései nem kaptak nagy nyilvánosságot.  Organikus Materializmus tétele a következő megállapításokat tartalmazza:

„Rosszindulat és evolúció: A rosszindulat az erőny eltérítése a nagy kifinomultságú szövetektől az alacsony rendűekhez, melyek sok ingert tudnak elviselni, de gyenge a megítélésük (kiválasztóképességük).” A bőrrák gyakori rákforma, amiben a bőrhöz hasonló, egyszerű sejtek elszaporodnak a szervezetben.  A rákos szervezet képtelen a kiválasztásra, mert ereje az alacsonyrendű sejtek termelésére fordul.  A rák az alacsonyrendű sejtek elszaporodása.  E sejtek a szervezetben vándorolva helyet keresnek maguknak, bár semmiféle szerepük nincs.  Ahol összegyűlnek, ott elveszik a tápanyagot a magasabbrendű, szervi sejtektől, melyek így elhalnak.  A modern állam egy rosszindulatú lény, ami a magasfokú, kifinomult egységekkel szemben az alacsonyabb rendűeket szaporítja.  A termelékeny egyéneket súlyosan adóztatják a kevésbé termelékeny és fejletlenebb egyének eltartása és szaporítása végett.  Az ország termelékeny tagjaira nehezedő egyre nagyobb nyomás korai halálukat okozza, épp úgy, mint ahogy a rákos szervezet alacsonyrendű sejtjei is megölik a kifinomultabb sejteket.  Roberts felteszi a kérdést: „Tovább léphetünk-e és esetleg feltételezhetjük-e, hogy a rosszindulatú hajlamok a társadalmi kifinomítás eredményei, melyek egy magasabbrendű szerepbe akarják juttatni a burokszövetet?”

Morley Roberts felvázolt egy szervezetfejlődési elméletet, ami szerint sejtek gyűlnek össze a primitív szervezet kiválasztó sejtjei körül és e sejtcsoport a szervezetre mérgező váladékot bocsájt ki.  Védekezés képpen a szervezet sejtcsoport erődítmény épít a rosszindulatú tünemény köré, ami azután a szervezet részévé válik és váladéka hasznos célt fog szolgálni.  Roberts feltételezése értelmében így alakultak ki a test szervei.

A tápanyagok rákban viselt szerepével még senki sem foglalkozott komolyan, pedig Ephraim Cutter, New yorki orvos már 1887-ben megírta Étrend és Rák című könyvében, hogy a rák tápanyag betegség.

Az étrend egyenlő az életmóddal.  Az ókori világban a hús a napi élelemadagot — zabot, árpát, rozsot, búzát, gyümölcsöt, magot — jelentette.  A bibliafordításnál alakult ki a szó jelentésének zavara.  A Genezis kijelenti :  „Nézd, néked adom a földön növő összes magtermő füvet és minden fát aminek gyümölcse magot hoz; az legyen a te húsod.” Hippokratész azt tanácsolta az orvosoknak, hogy először vizsgálják meg miféle ételt kap a beteg és ki adja neki.

A laetrile-t övező vita akörül forog, hogy az nitriloside anyag.  1952-ben Dr. Ernest Krebs biokémikus felfedezte, hogy a nitriloside hiánya okozza a rákot.  Ez az anyag a természetben több mint 1200 élelmiszerben és növényben fordul elő.  Az állatok általában ösztönösen kikeresik a nitriloside tartalmú növényeket, de az embereknek szövetségi ügynökök tiltják az ilyesmit.  Egyes kutatók azt tartják, hogy a rákkeltő anyagok, a sugárzás és a napfény azért károsak az emberekre, mert hiányos a táplálkozásuk.  Ezek a táplálkozási szakértők azt állítják, hogy nem a kátrány és a napfény okozza a rákot, hanem az, hogy az illető túl sok cukrot, zsírt és tejterméket fogyaszt.  A napfény savas állapotot idéz elő, ami a bőr felszínére kényszeríti ezeket az anyagokat, ahol rák katalizátorává vállható ingert okoznak.  A trópusi országok erős napsugárzásnak kitett lakói ritkán kapnak bőrrákot, mert kevés húst és zsírt esznek.  A hirosimai atomtámadás után megfigyelték, hogy a hagyományos barnarizs, tengeri só, zöldség étrendet követők kisebb károsulást szenvedtek mint az azonos környezetben élő, de modern, zsíros, húsos étrenden élők.

Néhány szakértő megjegyezte, hogy az illető különleges, rohadó szagáról meg tudják állapítani, hogy rákja van.  Mások szerint a rák megállapítható a bőr zöldes elszíneződéséből.  Az amerikai férfiak között dúló prosztatarák úgy tűnik a túl tápláló ételek tojás, hús, tejtermékek, finomlisztből készült sütemények fogyasztásának következménye.  Gyümölcs- és rizstartalmú étrend a javasolt megoldás.  A marhahúsról azt mondják, különösen veszélyes, mert végbél- és prosztatarákot kelt.  A tápanyagszakértők azt tartják, hogy a rák egy fordított evolúciós folyamat, amiben a sejt lebomlik, vagy egy primitívebb életmódra fejlődik vissza.  Ez némileg egybevág Morley Roberts elképzelésével.

Figyelemreméltó, hogy az ország orvosi iskoláinak csupán 4 százaléka foglalkozik a táplálkozással.  Ez a Rockefeller orvosi monopólium gyógyszer és allopathikus gyógyítási megszállottságáról tanúskodik.

A Nobel-díjas James Watson 1975-ben egy rákról tartott tanácskozáson kijelentette :  „csúnya számlát nyújtanak be az amerikai népnek a rákról.” Dr. Charles Edwards tudományos kutató 1975 januárban levelet írt az egészségügyi miniszternek, amiben elmondta, a rákelleni küzdelem politikai indíttatású program ami a pénzköltésre alapul.  A franciaországi rákszakértő, Dr. Lucien Israel kijelentette :  „A rádium sok esetben bizonytalan módszer és meggyőzően még soha nem próbálták ki.  Az orvosi szakma teljesen zavarba jött a legújabb tanulmányok láttán, amik azt mutatták, hogy a betegségterjedés gyakoribb a sugárral kezelt betegek esetében.” Más szóval, a sugárzás a rák terjedését idézi elő.  Az esetleges rák kiderítését célzó, előzetes műtétek általában a betegek halálos ítéletét jelentik.

Mindezek ellenére, az AR továbbra is hatástalan rákkezelő módszereket támogat.  1976-ban az AR sajtójelentést adott ki „Sürgős hír, a mellrákszűrés előnyei és kockázatai” címmel.  Dr. John Bailar, az NR lapjának szerkesztője elborzadt és azonnal levelet írt az NR ügyvivő igazgatójának: „Tudomásomra jutott e gond, mely óriási katasztrófa magvait hordozza magában. ..  A »sürgős hír« csupa zagyvaság és tele van komoly tévedésekkel, tehát súlyos veszélyt jelenthet azokra a nőkre, akiknek óvakodniuk kellene a mellrákszűréstől.” Ennek ellenére, az AR röplapját minden New yorki kórháznak és nőgyógyásznak megküldték.  Közismert a röntgen-sugár nőkre tett káros hatása, de az AR mégis évenkénti mellrákszűrésre ösztönzi őket.

Az AR szilárdan támogatja a rákos mell levágását pedig igen brutális és hatástalan eljárás.

Elmer Bobstnak az volt célja, hogy függetlenné tegye a Nemzeti Rákintézetet.  Nixon elnökkel fenntartott barátságán keresztül ezt el is érte.  A cél természetesen az volt, hogy az intézet Washingtontól legyen független és csak az Amerikai Ráktársaság gyakoroljon befolyást felette.  David Obey képviselő megjegyezte, hogy „az AR anyagilag erősnek, de gyenge személyzetűnek kívánja megtartani az NR-t, hogy azután könnyen irányíthassa költségvetését.” Nagyon igaz megállapítás.  Az AR-nek hivatásos ágálói vannak Washingtonban.

Az AR jól el van szigetelve a valóságtól is.  Daniel Greenberg a Columbia Journalism Review-ban 1975-ben megírta, hogy a legtöbb rákfajta 1950-óta azonos szinten van.  Némely típusban bizonyára azért mutatkozott csökkenés, mert a mérgező kemoterápia növelte a halálozási arányt.  Dr. Frank Rauscher kétségbe vonta Greenberg állítását, mondván, hogy adatai hibásak.  Azonban amikor új kimutatások kerültek napvilágra, azok Greenberg igazát bizonyították.  Ez eléggé elhomályosítja az áttörésről szóló évenkénti ígérgetést, amikor fél millió önkéntes özönli el az országot, hogy pénzt gyűjtsön a rák elleni küzdelemre.  Már 50 éve hallani ezeket az ígéreteket, de eddig még mindig csak a pénzt szedték össze.  Laurence Rockefeller a Riders Digest 1957 februári számában lelkesen jegyezte meg, hogy már a rák feletti győzelem édes illatát érzi a levegőben.  A Sloan Kettering igazgatója, Dusty Rhodes 1953. december 3-án azt nyilatkozta a Washington Postnak, hogy „bizonyos vagyok benne, egy vagy két évtizeden belül találunk egy olyan vegyszert, ami legalább annyira hatásos lesz a rák ellen, mint sulfaniolmide és a penicillin a baktériumos fertőzés ellen.” Ez mind szép, mert a Nobel-díjas Dr. Wendell Stanley 1956-ban bejelentette, hogy „a legtöbb rákfajtát a vírusok okozzák.” Azonban 30 év óta semmit sem hallottunk erről a kérdésről.

Dr. Cecil Pitard felfedezte, hogy rákja van és orvosai szerint már csak néhány hete volt hátra.  A Knoxville-i Mayo Klinikán állapították meg, hogy nyirokrákja van, aminek következtében a szervezet képtelenné válik önmaga méregtelenítésére és a megtisztulásra.  Minthogy semmi veszteni valója nem volt, Dr. Pitard influenza ellenes baktériumos ellenanyagképzővel, staphage lysate-tel és sodium butyrate-tel (tejben és vajban található zsírsav) kísérletezett magán és hamarosan azt vette észre, hogy teljesen meggyógyult.  A hivatalos rákkutatók azonban figyelmen kívül hagyták benyújtott jelentését és még hevesebb hadjáratba kezdtek a „bizonytalan gyógymódok” ellen.  A Pitard doktoréhoz hasonló esetekben a rákból nyerészkedők azt sziszegik, hogy téves volt a betegségmegállapítás, vagy pedig önkéntes visszahúzódásról van szó.  Talán ideje lenne kivizsgálni az önkéntes visszahúzódást, mert mát 50 éve hallani róla.

A Sloan Ketteringtől elbocsájtott Dr. Ralph Moss azt is közzétette, hogy az intézet számos sikeres rákkezelési eljárás eredményeit elsűlyesztette.  Ilyen volt például a Coley-kezelés, ami 1906-óta több mint 1000 esetben bizonyult jótékony hatásúnak.  Moss doktor elmondta, hogy James Ewing, Coley ellenfele, a rádium tröszt orvosi ágává alakította a Memorial Hospitalt.  Dr. William Koch, a Michigan Egyetem professzora a testben lévő mérgek oxidálását serkentő glyoxylide kifejlesztésével a radikális kórtan előfutára volt.  Habár kezelési módszerét soha senki nem tudta tudományosan cáfolni, az orvosi monopólium 16 éven keresztül üldözte Kochot.  Végül is kénytelen volt elhagyni az országot és Brazíliában halt meg 1967-ben.  Az ÉGYI 1920-ban kezdte zaklatni.  A sejtoxidációt serkentő kezelési módszere egy gondosan kitervezett étrend, ami megtisztítja a szervezetet, azonban a rákból nyerészkedők mindmáig kuruzslásként ítélik el.  1942-ben és 1946-ban bíróság elé állították, 1950-ben pedig az ÉGYI-nek sikerült betiltatnia kezelési módszerét.  Több, Koch-módszert sikeresen alkalmazó orvost kiközösítettek az orvosi világból.  A beteg megölése megbocsájtható, de meggyógyítása az nem.

Egy másik független orvos, Max Gerson felfedezte, hogy nyers gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó, sómentes étrend kikúrálja a migrént és a gümőkórt.  Tovább folytatta tanulmányait és azt találta, hogy a szervezet méregtelenítése meggyógyíthatja a rákot.  1958-ban Rákkezelés címmel közzétette kutatási eredményeit.  1964-ben felkérték, hogy tanúskodjon egy szenátusi albizottság előtt, ami később egy 227-oldalas jelentést adott ki.  A jelentés egyetlen példányát sem juttatták el a szenátushoz és az orvosi lapok egy sort sem írtak róla.

Egy Harry Hoxey nevű illető 35 éven át használt gyógyfüveket rák kezelésére.  Megnyert egy nagy port kavart rágalmazási pert Morris Fishbein ellen, melynek során a híres doktor kénytelen volt beismerni, hogy soha életében nem foglalkozott gyógyítással.

Dr. Robert Lincoln felfedezte, hogy bizonyos vírusokkal le lehet győzni a rákot.  Országos hírnévre tett szert amikor módszerével meggyógyította Charles Tobey rákos fiát.  A szenátor megdöbbent amikor hallotta, hogy Lincolnt kizárták a Massachusetts-i Orvosi Társaságból, mert módszerével rákos betegeket kezelt.  Kongresszusi vizsgálatot indított, aminek során az igazságügy-minisztérium vizsgálója, Benedict Fitzgerald megállapította (1953. április 28) :  „Dr. More (az AOSZ pénztárosa) feltételezett mesterkedései az AOSZ és mások riasztó méretű összeesküvésére utalhat, mely mögött és felett az általam valaha is látott legfurcsább összeállítású, romlott indíték, ármánykodás önzés, irigység, elleplezés és intrika áll.  Ez idáig lefolytatott vizsgálataim meggyőzhetik e bizottságot, hogy létezik egy összeesküvés, ami meg akarja akadályozni a feltételezhetően hasznos gyógyszerek tagállamok közötti forgalmát és használatát.  A közadományokat gátlástalanul arra használják fel, hogy olyan kórházakat, klinikákat és tudományos kutatóintézeteket zárassanak be vagy tegyenek tönkre, amelyek nem osztják az orvosszövetségek nézeteit.  Meddig tűri még a nép ezt?”

35 év telt el és még mindig tűri.  Figyelemre méltó a Tobey Vizsgálatok kimenetele.  Tobey szenátor hírtelenjében szívrohamot kapott — amint ez már a veszélyes területekre tévedő politikusokkal lenni szokott.  John Bricker szenátor lépett a helyére.  Brickert rengeteg ember úgy ismerte mint odaadó konzervatívot.  A valóságban azonban számos gyógyszergyár és bank jogásza és kifejezetten intézményi alak volt.  Azonnal elbocsájtotta Benedict Fitzgeraldot és nem sokkal később berekesztette a vizsgálatot.

Dr. Robert Lincoln elég merész volt ahhoz, hogy rágalmazásért beperelje a Massachusettsi Orvos Követséget.  Ő ugyancsak meghalt — mielőtt még az ügy a bíróság elé kerülhetett volna.

Dr. Andrew Ivy, az Illinois Egyetem alelnöke egy Krebiozen nevű szer használatába kezdett és sikeresen gyógyította vele a rákot.  Az AOSZ azonnal közzé tett egy jelentést, miszerint a Krebiozen hatástalan.  Az ügy bíróságra került és a per során Dr. Ivy tisztázta magát az ellene hozott vádak alól.  Dr. Peter de Marco, a Hahnemann Orvosi Iskola növendéke, több mint 800 beteget kezelt sikeresen procaine polyvinyl pyrrolidone-nal.  Erre megvonták tőle orvosi bizonyítványát.

Hiányosságai ellenére, az AR kedvenc javallata a méhrákszűrés.  Az Insight magazin 1988. január 11-i száma több laboratóriumot bírált amiért hanyag munkát végzett, és idézte a Wall Street Journalt, hogy „a méhrákszűrés az esetek 20-40 százalékában nem mutatja ki a rákot s ez általában halálos ítéletet jelent az illető nőknek.” Az AR fennen hirdetett szűrőmódszerének leleplezése miatt felbuzdulva, Dr. Harmon Eyre, a szervezet elnöke sajtótájékoztatót hívott össze, ahol az AR, az AOSZ és az NR közösen újra megerősítette javaslatát, hogy a 40 és 60 év közötti nők évente egyszer elmenjenek méhrákszűrésre.  Dr. Eyre elmondta :  „Azért hívtuk össze e tájékoztatót, hogy eloszlassuk az utóbbi időkben közzétett, téves eredményekről szóló jelentések következtében kialakult, méhrák-szűrés hatékonysága körülötti zavart.” Eyre doktor továbbra is fenntartás nélkül támogatta a mellrákszűrést, viszont a nőket fenyegető hibás eredményekre semmiféle magyarázatot nem adott.

Ironikus, hogy Albert Lasker, az AR egykori oszlopos tagja a dohányzás népszerűsítéséből szerezte vagyonát.  Miután rákban meghalt, az AR kelletlenül elismerte, hogy a dohányzás káros az egészségre.  A tüdőrákban elpusztultak növekvő száma megoldások keresésére kényszerítette a cigarettagyárakat.  Ezek egyike volt a füstszűrő.  1954. január elsején a Kent cigarettagyár 80 lapban hirdetést tett közzé, amiben azt állította, AOSZ mérések bizonyítják, hogy a füstszűrő a leghatékonyabb a cigarettakátránnyal szemben.  Minthogy ez a bizonyíték is csak olyan volt mint a többi AOSZ eredmény, a szervezet kénytelen volt tiltakozni a Kentnél.  A Time korabeli száma megjegyezte :  „Az általában álmos AOSZ most elzárkózott a Kent hirdetésétől.”

Dr. Daniel Horn és Edward Hammond már 1954-ben kapcsolatba hozta a dohányzással a tüdőrákot.  A Legfőbb Sebész 1964-ben a dohányzás káros hatásairól szóló jelentést adott ki, ami riadalmat keltett a dohányipar köreiben.  E felfedések ellenére, a dohányérdekeltségek komoly utóvéd harcot folytattak Washingtonban.  Kiváló ágálójuk, Patricia Firestone, 1969-ig megakadályozta, hogy a cigarettacsomagokra felkerüljön a dohányzás árthat az egészségnek felirat.

A dohányzás és tüdőrák feletti vita figyelmen kívül hagy egy fontos tényt.  Primitív törzsek már évezredek óta dohányoznak mindenféle különösebb káros hatás nélkül.  Az indiánok már akkor is pipáztak amikor John Smith kapitány Jamestownban partra szállt.  Dr. Richard Passey 20 évig vizsgálta a dohányzás kérdését és semmiféle kapcsolatot nem talált a hagyományosan, levegőn szárított dohányok és a tüdőrák között.  Azonban az angol és amerikai cigarettagyárak az édes zamat végett cukrot adnak a dohányhoz Angliában 17%-ot, Amerikában 10%-ot.  Angliában van a világon a legtöbb tüdőrákos.  Dr. Passey arra a következtetésre jutott, hogy a dohányhoz adott cukor rákkeltő anyaggá válik a nikotinkátrányban.  A hagyományosan szárított dohányt használó Szovjetunióban és Kínában nem talált dohányzás következtébeni tüdőrákos esetet.

Az Esquire magazin egy hosszú cikket közölt a bonni Janker Klinika munkájáról, ahol 1936-óta 76000 rákos beteget kezeltek és 70%-os sikert értek el.  A folyóirat megdöbbenve fedezte fel, hogy a Nemzeti Rákintézet nem hajlandó a Janker Klinika módszereit alkalmazni.  Az Amerikai Ráktársaság ettől még egy lépéssel tovább megy és az a célja, hogy a Janker Klinika módszereit teljes egészében távol tartsa az Egyesült Államoktól.  Az Esquire tudósítója panaszkodva állapítja meg :  „Az AR a gond fő részévé vált.  Elzárkózik a vegyészeti és kutatási fejlesztések támogatásától és inkább propagandával foglalkozik.  Gyakorlatilag minden új módszert elítél és elnyom, pedig még azzal sem zavartatja magát, hogy alaposan kivizsgálja ezeket az eljárásokat.”

A cikkíró nem tudta, hogy az AR-nak érdeke az elfogadott rákkezelési módszerek megtartása, merthogy például 50%-al részesedik az 5FU nevű, divatos és elfogadott toxikus rák elleni szer jogdíjából.  A Hoffman LaRoche Laboratories készíti e szert és változatait.

A Knight Ridder News 1978-ban jelentette, hogy az AR nem hajlandó állást foglalni bizonyos, esetleg rákkeltő rovarirtó szerekkel kapcsolatban.  Az AR igazgatóságának számos tagja az Egyesült Államok legnagyobb vegyszergyárainak vezetője.  A környezetszennyezés elleni harc itt nem talál pártfogókra.  Az AR-t felkérték, hogy mondjon véleményt bizonyos mérgező anyagokról, mint például a vörös színező, a TRIS nevű, gyermek ruhákat égésbiztossá tevő szer és bizonyos szintetikus nemi hormonok.  A társaság megint csak megtagadta az állásfoglalást.

A rákos betegek halálozási arányának csökkentésére tett kísérlet kudarca komor vád a betegséget esetleg gyógyító eljárások útjába leküzdhetetlen akadályokat gördítő AR ellen.  Dr. John Bailer 1987-ben rámutatott :  „A kormány 15 éves országos rák elleni hadjárata nem csökkentette a fő rákfajták halálozási arányát, tehát kudarcnak kell tekintenünk a programot, mert nem hozta meg azokat az eredményeket amiket tőle vártunk.”  Bailer joggal tehetett ilyen megállapítást, mert 25 évig volt az NR Journal szerkesztője.  Véleményében támogatta Dr. John Cairns, a Közegészségügyi Iskola tanára is, aki kijelentette :  „Az elmúlt 20 évben nőtt a rákos esetek száma és az 50-es évek óta nem értünk el jelentős eredményt a betegséggel szemben.”

Dr. Hardin James 1969-ben az AR bizottsága előtt leszögezte, hogy a tanulmányok azt mutatják, a kezeletlen rákos betegek négyszer olyan sokáig élnek mint a kezeltek.  „A tipikus rákban szenvedő beteg kezelés nélkül átlagban 12,5 évig marad életben.  Ha ugyanez a személy kezelteti magát, átlagban 3 évig marad életben.  Én ezt a műtét szervezeti ellenállóképességre tett rossz hatásának tulajdonítom.  A szervezetnek természetes védelme van mindenféle rákkal szemben.”

1988 februárban a Nemzeti Rákintézet kibocsájtotta átfogó jelentését, ami összegezte a rák elleni háború eredményeit.  Kiderült, hogy az elmúlt 35 évben növekedett mind a rákos megbetegedések száma, mind pedig a halálozási arány.  A gond az lehet, hogy — mint a 20. század minden más háborújában is — túl sok ellenségünk harcol a mi oldalunkon.