Eustace Mullins
Murder by Injection

10. FEJEZET

A ROCKEFELLER SZINDIKÁTUS



Sok amerikai konzervatív meggyőződéssel hiszi, hogy a Rockefellerek és a Külügyi Kapcsolatok Tanácsa teljes hatalmat gyakorolnak az Egyesült Államok kormánya és népe felett.  E tétel elfogadható működési formulaként, de csak akkor, ha nem tévesztjük szem elől a tágabb világképet.  Az általam roppant tisztelt két író, Dr. Emanuel Josephson és Morris Bealle, ugyancsak megállt Rockefellerekre való összpontosításnál és így kizárta kutatásaiból a Világrend más megnyilvánulásait.  Emiatt erősen beszűkült az Orvosi Monopóliumról írt, egyébként úttörő munkájuk.

„A Világrend” című könyvemben eltérő nézetet mutattam be és a Rothschild pénzhatalomra irányítottam a figyelmet.  E család 1885-re világuralmi helyzetbe jutott és ma londoni politikai csoportja, a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézménye szabja meg az Egyesült Államok l900-ra visszaállított gyarmati kormányának irányvonalát.  A gyarmati, avagy megszálló kormány főképp a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetének kirendeltségét képező Külügyi Kapcsolatok Tanácsán és a kormány működését, az oktatási intézményeket, a tömegtájékoztatást, a vallást és a tagállamok törvényhozásait ellenőrző Rockefeller Alapítványon keresztül érvényesíti akaratát.

Az amerikai gyarmatlakók „szabad” választásokat tarthatnak, melyek keretében minden joguk megvan hozzá, hogy a Rockefeller Szindikátus által kiválasztott és pénzelt két jelölt egyikére szavazzanak.  A „demokrácia” ezen érzelgős színjátéka szolgál legtöbb amerikai meggyőzésére, hogy a valóban szabad nép vagyunk.  Philadelphiában még egy repedt Szabadság Harangunk is van ennek bizonyítására.  Az amerikai fiatalok 1900-óta szabadon elmasíroztathatók, hogy Hégeli háborúban pusztuljanak el, ahol mindkét fél a világrendtől kapja utasításait.  Szabadon befektethetünk a tőzsdén, ahol a csak az Angol Nemzeti Banknak számadással tartozó Szövetségi Tartalékrendszer (U.S. Nemzeti Bank) szabályozza a napi forgalmat, az árakat és a pénzegység értékét.  A Szövetségi Tartalék fennen hirdeti kormányunktól való függetlenségét, de ez az egyetlen függetlenség amivel valaha is rendelkezett.

Az amerikai függetlenségért folytatott hosszú küzdelemnek jó kiinduló pontja lehetne annak felismerése, hogy valójában a Rockefeller Szindikátus diktátumai alatt élünk.  Ha fényt derítünk a Rockefellerekre, mint lényegében világkormányt képező, idegen hatalom ügynökeire, felismerhetjük, hogy nem pusztán pénzszerzésre elszánt csoportot alkotnak, hanem egy olyan szövetséget, amely az amerikai nép feletti gyarmattartói hatalom fenntartására kötelezte el magát.  Tehát John D Rockefeller megszállott kapzsikénti minősítése (melyben egyébként bőséges társasága van) csupán elhomályosítja azt a tényt, hogy a Rothschildokhoz tartozó National City Bank of Cleveland által nyújtott — amerikai olajmonopóliumát lehetővé tévő — finanszírozás kezdetétől Rockefeller többé már nem volt önálló hatalom és ugyanígy a Rockefeller Szindikátus egyetlen része sem.  Tudjuk, hogy a szindikátussal szoros kapcsolatban álló Cosa Nostra (avagy maffia) bizonyos önállósággal rendelkezik a nemzeti direktorok által az egyes családoknak kiosztott területeken, de ettől függetlenül, mindig teljes felügyelet alatt állnak és felelősek a hatáskörük alá tartozó területeken történtekért.

Hasonlóképpen, a Rockefeller Szindikátus is világosan meghatározott befolyási körökben tevékenykedik.  A „jótékonysági” szervezetek, az üzleti vállalkozások és az irányvonal-meghatározó csoportok mind azonos végrehajtás alá tartoznak, és a szindikátus egyik ága sem léphet önállóan, vagy alakíthat ki saját irányvonalat.

A Rockefeller Szindikátus a világ pénzügyi szerkezetének ellenőrzése alatt működik, ami azt jelenti, hogy ügyes pénzügyi manipulációkkal bármikor értéktelenné tehető a vagyona.  Ez a legfőbb ellenőrzés, mely biztosítja, hogy senki se léphessen ki a szervezetből.  Mert nemcsak hogy megfosztanák vagyonától, de azonnal gyilkost is bérelnének eltüntetésére.  Igazságügy-minisztériumunk nagyon is jól tudja, hogy az Egyesült Államokban működő terroristák a világrend ügynökei, de bölcsen kerüli e tény említését.

A világ pénzügyi felépítése egyáltalán nem ismeretlen, vagy rejtett szervezet.  A következőkből áll: A főbb svájci bankok; a régi Velence-Genova banktengely utódai; a világ gabona kereskedelmének öt családja; az Angol Nemzeti Bankba tömörülő Brit Kombinát, ami a Rothschildok és az Oppeinheimerek égisze alatt működik, és a Royal Bank of Canada-n és a Bank of Montreal-on keresztül gyarmati ellenőrzést tart fenn Kanada felet (Bronfmanok, Belzbergek, Reichmanok a kanadai helytartók); az Egyesült Államok Szövetségi Tartalékrendszere, az ópium kereskedésből vagyont szerzett Bostoni Brahmin családok, a Rockefeller szindikátus, aminek része a Kissinger-hálózat, a Chase Manhattan Bank, az American Express.

Látható, hogy a Rockefeller Szindikátus a világ pénzügyi rendszerének alján van.  Akkor hát miért ilyen fontos?  Mert ez az amerikai gyarmat végrehajtó gépezete.  Maga a Rockefeller család — a Morganokhoz, Schiffekhez, Warburgokhoz hasonlóan — jelentőségtelenné vált, de a nevük alatt létrehozott gépezet teljes gőzzel üzemel.  A Háromoldalú Bizottság felállítása óta David Rockefeller a világrend egyfajta futáraként működik és főként végrehajtási utasításokat továbbít a kommunista tömbbe.  Laurance Rockefeller az Orvosi Monopólium irányításában tevékenykedik, de trópusi nyaraló helyek működtetése képezi fő érdeklődési körét.  Ők ketten maradtak a szerencsés ötből, John Rockefeller Jr. és Abby Aldrich öt fiából.  John Rockefeller Jr. egy tucsoni intézetben halt meg és gyorsan elhamvasztották.  John D. Rockefeller III. titokzatos balesetben vesztette életét New York-i otthona közelében.  A nagypapa után elnevezett Nelson Rockefeller egy TV zsurnaliszta karjai közt hunyt el.  Később kiderült, hogy nem is egy zsurnaliszta volt, hanem kettő.  A halálozásról órákig hallgattak és az a hír járja, hogy Nelson kolumbiai kábítószer kapcsolatára támadt, mert több millió dollárnyi hasznot nem osztottak fel megfelelően.  Winthrop Rockefeller alkoholistaként végezte, fekete barátja ölében.  Harry Reasoner a TV-ben megkérdezte tőle, miért költözött el New Yorkból Arkansasba?  Winthrop azt válaszolta, hogy fekete barátja nem volt hajlandó New Yorkban élni.  E barátság megörökítésére Winthrop bőkezűen adományozott néger ügyekre és többek között ő adta az Urban Leage épületét New York keleti felének 48. utcájában.  Az épület második emeletén emléktábla jelöli ezt.  A tábla felirata ez lehetne: Hadrianustól az ő Antoniusának.

Nem azt akarom mondani, hogy a Rockefellereknek már nincs befolyása, azonban a szindikátus fő diktátumait már más kápók adják, kik számára ők csupán a hatalom látható képviselői.  David Rockefeller személye révén a családot Szovjetunió első számú családjának is nevezik.  Csak ő és Armand Hammer rendelkezik a moszkvai repüllőtér állandó leszállási engedélyével, mások úgy járnának mint KAL 007-es járat....

Mint a Rockefeller családi vagyon, mint pedig a szindikátus alapítványaiban rejlő jelentős összeg gyakorlatilag a kormány ellenőrzésén kívül áll.  Fortune folyóirat 1986. augusztus 4-én megjegyezte, hogy a John D. Rockefeller által 1934-ben felállított célvagyon rendelések értéke ma 2,3 milliárd dollár.  Egy másik 200 milliót az Abby Rockefeller ág javára tett félre.... A Fortune 1986-ban 3,5 milliárdra becsülte a teljes Rockefeller vagyont, amiből 900 millió volt ingatlanokban és értékpapírokban.... Az a hír járja, hogy a Rockefellerek eladogatják New York-i birtokaikat és nyugaton, főként Phoenix közelében fektetnek be.  Talán tudnak valamit, amit mi nem?

Bár a Rockefeller vagyon az öreg John D kapzsiságának és könyörtelenségének tudható be, eredete kétségtelenül a National Bank of Cleveland támogatásához vezethető vissza.  Egy kongresszusi jelentés megállapította, hogy a National Bank of Cleveland a három amerikai Rothschild bank egyike.  A vagyon kialakulásában szerepet játszott még az is, hogy John D alávetette magát Jacob Schiff irányításának.

A National City Banktól kapott pénzmaggal John Davison Rockefeller (1839-1937) hamar kiérdemelte a legkönyörtelenebb amerikai címet.  Több mint valószínű, hogy könyörtelensége volt az, ami felkeltette a Rothschild-ház iránta való érdeklődését.  Rockefeller gyorsan felismerte, hogy a rövid idő alatt óriási haszonnal kecsegtető olajfinomítási üzletben zabolátlan verseny uralkodik.  A megoldás egyszerű volt:  összezúzni a versenytársakat.  Pusztán üzleti szükséglet volt Rockefeller monopóliumért való hírhedt odaadása.  Rockefeller hadjáratot indított a versenytársak kiszorítására.  Több fronton is támadott, ami jó tanulság lehet a jövőbeli vállalkozók számára.  Először elküldte fullajtárját (kiről nem tudták, hogy neki dolgozik), hogy próbálja meg készpénzért olcsón megvenni a versenyző finomítót.  Ha elutasították az ajánlatot, támadás indult a finomító ellen egy másik finomító részéről, mely erősen alul kínálta olaját.  Munkásai esetleg egyszeriben beszüntették munkát.  A munkaerő szakszervezetek általi ellenőrzése mindig is Rockefeller egyik alapeszköze volt.  Akárcsak a Szovjetunióban, nála is ritkán van munkaerő gond.  Ha mindezek nem hoztak eredményt, Rockefeller szomorúan erőszakhoz folyamodott:  megverték a rivális munkásokat, vagy egyszerűen felgyújtották a finomítót.

Ezek a módszerek bizonyították a Rothschildok előtt, hogy jó emberükre akadtak.  Clevelandbe küldték képviselőjüket, Jacob Schiffet, hogy segítsen Rockefellernek a további terjeszkedésben.  Ebben az időben — a J.P. Morgan és a Kuhn, Loeb bankházon keresztül — a Rothschildok kezében volt az Egyesült Államok vasútjainak 95%-a.  A South Improvement Company nevű cég közbeiktatásával, Schiff kidolgozott egy visszatérítési ügyletet Rockefeller számára.  Később kiderült a turpisság, de akkorra már Rockefeller gyakorlatilag kizárólagos hatalmat ért el az USA olajipara felett.  Egyik áldozatának lánya, Ida Tarbell írta a Standard Oil Trust első jelentős leleplezését.  A magát trösztrombolónak kikiáltó Theodore Roosevelt azonnal elítélte Ida Tarbellt mint botrányhajhászt.  A valóságban Roosevelt a Standard Oil és más óriás trösztok további hatalmát biztosította.

Az elkövetkező fél évszázadban a szocialista propagandisták rendszeresen készítettek gúnyrajzokat John D Rockefellerről, mint a könyörtelen kapitalista megtestesüléséről.  De ugyanakkor az American International Company-n keresztül ő volt kommunista világmozgalom fő finanszírozója.  Rothschild család világhatalma ellenére, a népharag csak John D Rockefellert és John Pierpont Morgant érte el.  A valós helyzet felfedőinek egyike volt a Truth folyóirat, mely 1912. december 16-án következőket írta: „Schiff úr a nagy magán bankház, a Kuhn, Loeb és Társainak vezetője, ami az óceán innenső oldalán a Rothschild érdekeket képviseli.  Schiff urat pénzügyi stratégaként tartják számon, ki már évek óta az óriási személytelen hatalom, a Standard Oil pénzügyminisztere.”  Sokat mondó, hogy az író még csak meg sem említi Rockefeller nevét.

A valós helyzet elfedettsége miatt az amerikaiak viszonylag könnyen elfogadták a „tényt” hogy a Rockefellerek képezik az ország első számú hatalmát.  A mítosz a hatalom látszatát öltötte magára: a Rockefeller olajtröszt hadiipari komplexummá vált, a Rockefeller Orvosi Monopólium ellenőrzést nyert a nemzet egészségügyi rendszere felett, az egymásba kapcsolódó adómentes intézmények hálózatát képező Rockefeller alapítvány pedig hathatósan markába kaparintotta a nemzet oktatási és vallási életét.  A mítosz elérte célját és elfedte a valódi irányítókat, a Rothschildokat.

Már vagy 25 éve foglalkoztam e bújócska leleplezésével amikor konzervatív körökben új legenda kapott szárnyra.  Az ügynökök által terjesztett mese sok buzgó hivőre talált, mert a világ népeit elnyomó monolitikus hatalom szakadásáról beszélt.  Ezen „felfedés” szerint életre-halálra menő küzdelem alakult ki a Rockefellerek és a Rothschildok között.  E mellbevágó fejlemény folytán egyik vagy másik csoport — attól függően hogy melyik mesélőt hallgatta az ember — hatalmába kerítette a Szovjetuniót és fel fogja használni a másik megdöntésére.  A Rockefeller család tagjainak hirtelen halálát hozták fel e küzdelem „bizonysága” képpen, de egyetlen Rothschildról sem hallottuk, hogy áldozatul esett volna.  Teljesen figyelmen kívül hagyták az általános felfogást, miszerint Nelson Rockefellert azért ölték meg, mert elvesztette a kolumbiai kartell több millió dolláros nyugtáit, és azt a tényt, hogy a többi Rockefeller haláleset sem mutatta esetleges Rothschild kapcsolat nyomát.

Az évtizedek alatt terjedelmes okmányanyagot összegyűjtvén a tárgykörről, nem tudtam elképzelni, hogy valaki olyan tájékozatlan legyen, hogy elhiggye, a Rockefellerek megkísérlik átvenni a hatalmat a Rothschildoktól olyan időben, amikor a család befolyása egyre inkább hanyatlott, pénzügyeiket Richardson Dilworth, jogi ügyeiket pedig John McCloy intézte.  A család egyetlen intézője sem lett volna hajlandó hatalmi harcba bocsájtkozni, hiszen csupán csak heti fizetésükért dolgozó, névtelen gondnokok voltak.  Mindazonáltal sok reménykedő amerikai kapott a tetszetős gondolat után, hogy a Rockefellerek most már jó hazafiak, kik hajlandók mindent kockára tenni, hogy megdöntsék a Rothschildokat.  Meglepően, e veszedelmes mese közel tíz évig tartotta magát mielőtt eltünt volna a történelem furcsaságai között.

A kereskedői pályafutását hibás fegyverek eladásával kezdő J.P. Morganhoz hasonlóan (a híres 11 karabély esete a hadsereggel), John D Rockefeller is polgárháborús nyerészkedéssel indította üzleti tevékenységét.  Nagy haszonnal Harknes brandyt árult a szövetségi csapatoknak (észak) és így szerezte a kezdő pénzt olaj vállalkozásához.  Az olajüzlet iránti érdeklődése magától értetődő, hiszen apja, William Rockefeller, évekig olajban utazott.  William Rockefeller azután lett olaj vállalkozó, hogy a Pittsburg melletti Tarentumban 1842-ben felfedezték, a sókutak tele vannak olajjal.  A kutak tulajdonosa, Samuel L Kier, üvegbe töltötte az olajat és gyógyítási célokra árulta.  William Rockefeller volt egyik első forgalmazója.  A „medicinnek” eredetileg „Kier Varázsolaja” volt neve.  Rockefeller saját címkét nyomatott, „Rock Oil” és „Seneca Oil” névvel.  Seneca egy közismert indián törzs neve volt.  Rockefeller akkor érte el legnagyobb hasznát és hírhedtségét, amikor ünnepelt rákszakértőként hirdette magát.  Nem csoda, hogy unokái a világ leghíresebb rákkezelő központjának titkos irányítóivá váltak, és olyan területekre irányították az adományi- és kormánypénzeket, ahol csakis az Orvosi Monopóliumnak lehetett haszna belőle.  Pályája során William Rockefeller semmiféle állítástól sem riadt vissza.  Szavatolta minden, nem túl előrehaladott rák kúrálását és üvegenként 25 dollárért árulta csodás elixírjét.  Ez akkoriban kéthavi bér volt.  A varázsital nem volt más, mint néhány közismert vizelethajtó hígítása.  E vásári kikiáltó aligha képzelhette, hogy utódai a történelem legnagyobb orvosi monopóliumának irányítóivá lesznek.

Mint utazó vásáros, William Rockefeller olyan pályát választott, ami lehetetlenné tette a rendezett családi életet.  Fia, John, alig látta és ez sok lélekbúvárt arra késztetett, hogy feltételezze, talán ez volt az oka John D Rockefeller későbbi pénzőrült zsarnokká válásának, ki majdnem egy évszázados monopolisztikus tevékenysége alatt azon ármánykodott, hogy milliókat elnyomorítson, megmérgezzen és megöljön.  Még a sírból visszanyúlva is borzalmas, pusztító hatást gyakorol az amerikai életre.  Aligha vitatható, hogy az amerika történelem legsátánibb alakja volt.

Régi igazság, hogy minden befolyásos amerikai családban akad egy-két lótolvaj.  A Rockefeller család esetében ez több is mint igaz.  William élete során hőségesen követte Kánaán akaratát: szeresd a rablást, szeresd a bujálkodást.  „Számos lólopás miatt kiadott körözés után menekülnie kellett, míg végül teljesen eltűnt, hogy William Levingstonként keljen új életre.  E nevet élete végéig megtartotta.  Joseph Pulitzer New York World-jének egyik tudósítója kivizsgált egy értesülést és utána közzétette, hogy 1906. május 11-én az Illinois állambeli Freeportban elhunyt William Avery Rockefeller és William Levingston néven jeltelen sírba temették.

William Rockefeller gyógyszerész szakmája elősegítette kedvenc foglalkozását, a ló lopást.  Minthogy másnapra már másik megyében volt, nem jelentett gondot kocsija után kötni egy szép paripát és útnak indulni.  Foglalkozása segítette szoknyavadászkodását is.  Számos alkalommal követett el bigámiát és látszólag féktelen volt szenvedélye.  1849. június 28-án a New York-i Cayuga-ban körözést adtak ki ellene egy szolgáló lány megerőszakolása miatt.  Később a New York-i Oswego-ban élt, de valami miatt onnan is távoznia kellett.  Csodás kúráló szerének eladásából nem volt nehéz finanszíroznia élvhajhászatát.  Másik terméket is árult, a Csodatevő Kenőcsöt, amiért üvegenként csupán két dollárt kért.  Ez lepárlás után visszamaradt paraffinból, kenőolajból és kátrányból készült.  William Rockefeller kezdeti csoda olaja megmaradt egészen az utóbbi időkig, mint a Nujol nevű főzet.  Ez főképp petróleumból állt és hashajtóként árulták.  Közismert, hogy a Nujol csupán új olajat jelentő, hirdetési név.  E szer elvonta a szervezettől a zsíroldó vitaminokat, mert a bélfalra lerakodva megakadályozta, hogy azok felszívódjanak a szervezetbe.  Az egészségük miatt aggódók megpuhítása végett karotint adta hozzá, de ez mit sem ért.  A Standard Oil egyik leányvállalata, a Stanco, készítette a Nujol-t.  A cég egyetlen másik terméke, az azonos telephelyen készült Flit nevű híres rovarirtó szer volt.

Az érdekütközés szabadabb értelmezésének idején szenátus a Nujol névtől visszhangzott.  De aligha lehetett volna szó érdekütközésről, mert a házaló Royal S Copeland szenátornak soha nem volt más érdeke, mint a Rockefellerek szolgálata.  Rockefeller tette meg New York-i egészségügyi miniszterré és később ő pénzelte szenátus korteskedését is.  Copeland üzletelése meglepte még a legfásultabb washingtoni újságírokat is.  Szenátusi pályafutását a Nujol hirdetésének szenelte.  Minden napját hangosbeszélőn leadott Nujol programmal kezdte, amiért évi 70000 dollárt kapott.  Az 1930-as években ez az összeg több volt mint az elnök fizetése.  Copeland szenátor számos gúnynevet kapott nyerészkedése miatt.  Gyakran nevezték az Amerikai Orvosi Szövetség szenátorának, mert annak minden tervezetét lelkesen támogatta.  De közelebb állt a valósághoz a Standard Oil szenátor megnevezés.  Lehetett rá számítani, hogy minden olyan törvényjavaslatot támogat, ami hasznot eredményezhet a Rockefeller monopóliumnak.  Az 1938-as élelmiszer és gyógyszer törvény kongresszusi meghallgatása alatt Leonor Sullivan bírálta a törvényjavaslat útját egyengető Copeland szenátort és azt állította róla, hogy a vita során elismerte, a szappannak azért kell törvény alóli kivételnek lennie, mert különben az ország legnagyobb hirdetőit képező, szappan gyártók csatlakoznának a törvényjavaslatot ellenző iparágakhoz.  Sullivan asszony panaszkodott, hogy a „törvényben a szappant nem-kozmetikai cikknek nyilvánították.  A hajfestékgyártók pedig engedélyt kaptak tudottan veszélyes anyagok árusítására, csak a dobozra kell majd figyelmeztetést tenniük.  De melyik nő látja a fodrásznál a dobozon lévő figyelmeztetést?”

Apjához hasonlóan, John D Rockefeller is megszállott volt, de nem a nők után futkosott hanem a pénz után és teljesen átadta magát a vagyon- és hatalomszerzésnek.  Azonban a Rockefeller hatalomvágy eredményei — az olajmonopóliumot lehetővé tevő visszafizetési húzás, az alapítványok törvényesítése, a központi bank, a kommunista világforradalom, az orvosi monopólium — a Rothschildok vagy európai társaik elképzelése alapján jöttek létre.  A Rockefellerről szóló feljegyzések egyike sem említi, hogy ezen indítványok bármelyike is tőle származott volna.  Az adómentes alapítványok elképzelésével a Rothschild kegyenc, George Peabody állt elő, 1865-ben.  A Peabody Oktatása alapítványból lett később a Rockefeller Alapítvány.  Valószínűtlen, hogy akár még John D Rockefeller ördögi agya is képes lett volna ilyesmi kiötlésére.  A társadalomtörténészek úgy jellemzik a 19. század végét — a jótékonysági alapítványok és a kommunizmus felvirágzásának korát — mint a történelem, kerék feltalálásához hasonló jelentőségű lapját. Patkányok által kifejlesztett elgondolás volt ezen új felfedezés — merthogy a patkányoknak végül is magas értelmi képességük van —, mely által egy darab sajt segítségével csapdába ejthetik az embereket.  A szocializmus és minden más kormány program egyszerűen azt jelenti, hogy a patkány a csapdába tesz egy darab sajtot és embert fog magának.

Wright Patman, a Ház Banktevékenységi és Fizetőeszköz Bizottságának egykori elnöke, a képviselőházban kijelentette, a Rockefeller Alapítvány felállítása hatásosan elszigetelte a Standard Oilt a versenytársaktól.  A vállalat ellenőrzéséhez szükséges részvénytömeget kivonták a piaci manipulációkból és a versenytársak általi esetleges felvásárlás elől.  Ezzel egy időben a Standard Oil mentesült legtöbb adó alól, ami a lakosság számara újabb terhet jelentett.  Az általános Oktatási Tábla szabadalomlevelét egy Rockefeller rokon, Nelson Aldrich, a köztársaság párti szenátorok vezetője vitte dűlőre.  A Rockefeller Alapítvány szabadalomlevele viszont kissé nehezebb diónak bizonyult.  Rockefeller monopolisztikus tevékenységét széleskörben bírálták és az alapítványban hasznának adómentesítésére tett kísérletet láttak.  A szabadalomlevelet végül is 1913-ban sikerült elfogadtatni.  (Megjegyzendő a szabadkőműves 13-as szám.  1913 volt a jövedelemadó és a Szövetségi Tartalék éve is.)  A szabadalomlevél ügyét Robert E Wagner (egy másik Standard Oil szenátor, merthogy volt belőlük bőven) intézgette.  Az elfogadás után pedig John D Rockefeller, John D Rockefeller Jr, Henry Pratt Judson (a Rockefeller által alapított Chicago Egyetem elnöke), Simon Flexner (a Rockefeller Intézet igazgatója), Starr Jameson (Rockefeller személyes tanácsadója), Charles W Eliot (a Harvard elnöke) szépen odakanyarította nevét a szabadalomlevélre.

Annak ellenére, hogy a közfelháborodás előtt meghajló Legfelső Bíróság 1911-ben feloszlatását rendelte el, a Rockefeller olaj monopólium továbbra is virágzik és ma már 125 éves.  Az utódvállalatok ellenőrzése nem jelentett gondot a Rockefeller érdekeltségek számára.  A család kezében maradt minden „új” cég részvényeinek 2%-a, a Rockefeller alapítványok pedig 3%-ot kaptak.  A család így minden vállalatban 5%-os érdekeltséghez jutott.  Nagy részvénytársaság esetében általában egy százalékos érdekeltség is elegendő a végrehajtó hatalom gyakorlásához.

A Rockefellerek üzleti érdekből kapcsolódtak a kommunista világforradalom támogatásába.  Egy kongresszusi vallomásból kiderült, hogy Rockefeller nagy összegeket küldött Leninnek és Trockíjnak az 1905-ös forradalom pénzelésére.  Bankára, Jacob Schiff, előzőleg a japánokat finanszírozta az Oroszország elleni háborúban.  Schiff megbízottja, George Kennan valami húsz évet töltött a cár elleni forradalmi tevékenység előmozdításával.  Az 1905-ös forradalom elbukása után Lenint Svájcban talonba tették.  Trockijt az Egyesült Államokba hozták, ahol Bayonne-ban, egy Standard Oil birtokon élt díjmentesen.  Amikor a cár lemondott, hajóra tették Trockijt és 270 New York-i forradalmár társát.  Rockefeller Wilson elnöktől különleges útlevelet szerzett számára és melléadta Lincoln Steffens-t, hogy biztosítsa oroszországi visszatérését.  Az utazási költségekre Rockefeller 10000 dollárt adott Trockijnak.

1917. április 13-án a hajó megállt Halifax-ben, s a kanadai titkos szolgálat emberei azonnal letartóztatták Trockíjt.  Az eset nemzetközi üggyé vált és több ország vezető politikusa hevesen követelte Trockíj szabadon bocsájtását.  Lloyd George miniszterelnök sietve táviratozott, hogy Trockijt azonnal engedjék szabadon — rá se hederítettek.  Végül is a Rockefellerek hűséges dilijankója, Mackenzie King, későbbi kanadai miniszterelnök közbelépésére engedték szabadon Trockijt.  King már jó ideje a Rockefellerek munkaerő szakértője volt.  Tehát az oroszországi befolyásával fennhangon büszkélkedő Armand Hammer Rockefellerhez képest szinte jelentéktelen a világkommunizmus támogatásában.  A Marx Rothschild házzal való kapcsolatából eredő kommunizmus vonzotta Rockefellert, mert meglátta mi az — a legvégső monopólium, ami nemcsak a kormány, a pénzrendszer és minden tulajdon feletti ellenőrzést jelenti, de korporációkhoz hasonlóan, önmagát állandósítja.  A kommunizmus a Standard Oil monopolisztikus felfogásának ésszerű továbbfejlődése.

A világmonopólium elérésének fontos lépése volt amikor a Rothschildok felállították a nemzetközi gyógyszer és vegyszer kartellt, az I.G. Farben-t.  E céget úgy tartották számon, mint állam az államon belül.  1925-ben jött létre Interessen Gemienschaft Farbenindustrie Aktien gesellschaft néven, de általában csak mint I.G. Farben, vagy a Kartell emlegették.  Az elgondolás 1904-ből eredt, amikor a hat legnagyobb német vegyigyár — Badischce Anilin, Bayer, Agfa, Hoechst, Weiler-ter-Meer, Greisheim-Electron — tárgyalásokat kezdett kartell alakításáról.  A Rothschildok németországi képviselője, Max Warburg adta az indító gondolatot és az anyagi támogatást.  Warburg az I. világháború alatt a titkos szolgálat vezetője és a császár pénzügyi tanácsadója volt.  A háború után a császár lemondott, de Warburg nem ment vele hollandiai száműzetésébe.  Ehelyett az új kormány pénzügyi tanácsadójává vált.  (A királyok jönnek és mennek, de a valódi uralkodók, a bankárok, maradnak.)  Mialatt a párizsi béketárgyalásokon Németországot képviselte, Max kellemes órákat töltött testvérével, Paul Warburggal, aki a szövetségi tartalék törvényének megszerkesztése után most Wilson elnöknek adott pénzügyi tanácsokat.

Az I.G. Farben vagyona hamarosan elérte a 6 milliárd márkát és valami 500 vállalat állt irányítása alatt.  A cég első elnöke Carl Bosch professzor volt.  Az I.G. Farben már a Weimari Köztársaság ideje alatt kezdett szoros kapcsolatokat kiépíteni Adolf Hitlerrel, pénzt és politikai támogatást nyújtván pártjának.  Az I.G. Farben sikere felkeltette más gyárosok figyelmét is.  Henry Ford leányvállalatot nyitott Németországban, melynek 40%-át az I.G. Farben vette meg.  Az I.G. Farben azután a Standard Oil of New Jersey-vel társulva amerikai kirendeltséget nyitott American I.G. néven.  E cég igazgatói között volt Walter Teagle (a Standard Oil elnöke), Paul Warburg (a Kuhn Loeb-től) és Edsel Ford (Henry Ford fia).  John Foster Dulles (a Sullivan and Cromwell irodától) lett a cég jogásza és gyakran utazgatott New York és Berlin között.  Dulles társa, Arthur Dean ma a 40 millió dolláros Teagle Alapítvány igazgatója.  Dean tevékenyen részt vett a leszerelési tárgyalások színfalak mögötti megbeszéléseiben és számos vállalat, többek között a Rockefeller tulajdonú American Ag & Chem, American Solvay American Metal igazgatója volt.  Egy időben Dean vezette a Hochschild Alapítványt, a Külügyi Kapcsolatok Tanácsát, az Ázsia Házat, a Carnegie Alapítványt és a Sloan Kettering Rákközpontot.

1930-ban a Standard Oil németországi alkohol monopóliumot vásárolt.  Az I.G. Farben készítette elő az ügyletet.  Hitler hatalomra jutása után Rockefeller elküldte sajtófőnökét, Ivy Lee-t, hogy tanácsadóként szolgáljon Németország felfegyverzésében.  A Standard Oil ezután finomítókat épített Németországban és a II. világháború alatt folyamatosan olajat szállított a náciknak.  1930-ban a Standard Oil fizetségképpen nagy mennyiségű hangszert és hajókat kapott Németországtól.

A rettegett Gestapo voltaképpen az I.G. által fennállása óta fenntartott hírszerző hálózatból alakult ki.  A Carl Bosch-t igazgatói hivatalában felváltó Herman Schmitz Brüning kancellár személyes tanácsadója volt.  Amikor Hitler került hatalomra, az ő titkos tanácsadója lett.  Annyira leplezték kapcsolatukat, hogy a sajtónak tilos volt együtt fényképezni őket.  Schmitz-et kinevezték a Reichstag tiszteletbeli tagjává, munkatársa, Carl Krauch pedig Göring főtanácsadója lett a Négyéves Terv végrehajtásában.  Az egyik üzlettárs, Richard Krebs később vallomást tett a Ház Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottsága előtt:  „Személyes tapasztalatból tudom, hogy az I.G. Farben Industrie már 1943-ban is teljesen a Gestapo kezében volt.”  Ez így nem egészen igaz, mert az I.G. Farben egyszerűen társult a Gestapóval.

1924-ben a Krupp művek komoly pénzügyi gondban volt és 10 millió dolláros kölcsön mentette meg, amit két Wall Street-i intézmény, a Hallgarte Company és a Goldman, Sachs nyújtott.  Németország tervezett felfegyverzése csak azután kezdődhetett, hogy Dillon Read 100 millió dollárnyi német kötvényt bocsájtott forgalomba a Wall Streeten.  Aligha meglepő, hogy a háború után Dillon Read üzlettársát, William Draper tábornokot nevezték ki a Szövetséges Katonai Kormány gazdasági osztályának vezetőjévé, Németország gazdasági cárjává.

1939-ben Németországba látogatott Frank Howard, a Standard Oil alelnöke.  Később vallomást tett :  „Minden tőlünk telhetőt megtettünk háború tartamára érvényes, esetleges belépésünktől független, pénzügyi megállapodás kidolgozására.”  Akkoriban az American I.G.  igazgatótanácsának tagja volt Charles Mitchell (a Rockefeller National City Bank elnöke), Carl Bosch, Paul Warburg, Herman Schmitz és Schmitz unokaöccse, Ilgner.

Bár neve alig ismert, Frank Howard évekig kulcs szerepet játszott a Standard Oil tevékenységében.  Ő volt a kutatások és a nemzetközi megállapodások igazgatója.  A 30-as években a Sloan Kettering intézet kutatási bizottságának is elnöke volt.  Ő vitte Dusty Roads-t a Sloan Ketteringhez és tette meg a vegyszeres gyógykezelési kísérletek vezetőjévé.  A II. világháború alatt Roads vezette a Egyesült Államok hadseregének vegyi hadviselés szolgálatát.  1939-ben Frank Howard vette rá Alfred Sloan-t és Charles Kettering-et, a General Motors két vezetőjét, hogy vagyonukat a rákközpontnak adják.  Az intézet azután felvette nevüket.  Frank Howard tartotta a kapcsolatot a Standard Oil és az I.G. Farben között.  Ő vezette a háborúzó Németország számára életbevágóan fontos, műgumi kifejlesztését.  Howard később Buna Rubber címmel könyvet írt.  Ő volt a Rohm és Haas cég Rockefeller érdekeltséget képviselő tanácsadója is.  Utolsó éveit Párizsban töltötte, de mindvégig fenntartotta New York-i irodáját a Rockefeller központban.

Walter Teagle 500000 dollárral vett részt a American I.G.-ben.  E részvényekre alapult később a Teagle Alapítvány.  Az American I.G. másik igazgatója, Herman Metz volt a H.A. Metz Társaság elnöke.  E cég teljes egészében az I.G. Farben tulajdonában volt.  Az Idegen Birtokok Gondviselőjeként szolgáló Francis Garvan jól ismerte az I.G. Farben működését.  Hogy hallgatásra kényszerítsék, 1929-ben eljárást indítottak ellene.  Az eljárást Merton Lewis igazságügy-miniszter kezdeményezte.  Lewis korábban a Bosch Társaság tanácsadója volt.  John Krim, az amerikai német nagykövetség volt-tanácsadója vallomást tett, hogy John King szenátor évi 15000 dollárét három évig a Hamburg America Lines fizetségében állt.  Ő nevezte ki Otto Kahn-t a választási alap pénztárosává.  Homer Cummings hat évi igazságügy-miniszterség után elment a General Aniline and Film vállalathoz tanácsadónak, évi 100000 dollárért.  A II. világháború alatt a GAF állítólagosan egy svájci cég tulajdonában volt.  Azonban alapos gyanú merült fel ellene, hogy ellenséges konszern és az Egyesült Államok kormánya birtokába vette.  John Foster Dulles 1927 és 1934 között a GAF igazgatója volt.  Dulles volt az I.G. Farben hálózatba tartozó International Nickel egyik igazgatója is.  Az Avery Rockefeller ágon keresztül, Dulles rokonságban állt a Rockefeller családdal.  Dulles volt az Avery Rockefeller által 1936-ban felállított Schröder Rockefeller nevű beruházási vállalat jogásza.  E cég intézte az NSDAP-t támogató bank, a Schröder Bank és a Rockefeller érdekeltségek közös tevékenységét.  Kurt von Schröder báró Hitler egyik bizalmasa és SS tiszt volt.  Ő vezette a Keppler társaságot, ami német vállalatoktól pénzt juttatott az SS-hez.  Keppler volt az Ipari Zsírok nevű cég vezetője Göring négyéves tervének idején.

Bár az American I.G. a II. világháború alatt General Aniline and Filmre változtatta nevét, továbbra is a svájci I.G. Chemie tulajdonában maradt.  Az I.G. Chemie az I.G. Farben leányvállalata volt és Schmitz sógora, Gadow vezette.  Az I.G. Farben nemzetközi tevékenysége közvetlenül érintette az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseit, mert korlátozta a magnézium, műgumi és orvosi anyag ellátást.  Az I.G. Farben festékanyag részlegének igazgatója, George von Schnitzler báró rokonságban volt a befolyásos Rath és az Amerikában gyógyszergyárat alapító Mallinckrodt családdal, de közel állt a J.H. Stein Bankhaus-hoz is, ahol Hitler bankszámlája volt.  Mint más I.G. vezetők, ő is lelkesen támogatta Hitler rendszerét.  Az I.G. Farben 4,5 millió márkát adott az NSDAP-nek 1933-ban.  A cég náci pártnak tett adományainak összege 1945-re 40 millió márkára rúgott.... Hitler zsidóellenes kirohanásainak fényében nehezen magyarázható az I.G. Farben náci pártban viselt szerepe.  Peter Hayes I.G. Farbenről szóló tanulmánya bemutatja, hogy 1933-ban tíz zsidó volt a cég igazgatótanácsában.  Korábban már rámutattam, hogy az I.G. kezdettől fogva Rothschild konszern volt.

A holland Bernhard herceg a 30-as évek elején csatlakozott az SS-hez.  Ezután beválasztották az I.G.-hez tartozó Farben Bilder igazgatótanácsába... A Farben vezetői fontos szerepet játszottak Heinrich Himmler Baráti Körének megszervezésében.  A kör korábban Keppler Baráti Köre volt.  Keppler unokaöccse, Fritz J Kranefuss volt Himmler személyi titkára.  A Himmler számára bőséges pénzt biztosító Baráti Kör 40 tagjából nyolc volt az I.G. Farben valamely vállalatának igazgatója.

A német városokban véghezvitt hihetetlen pusztítás ellenére, a frankfurti I.G. Farben palota csodálatosképpen sértetlen maradt.  A hatalmas frankfurti Rockefeller kastély is épségben vészelte át a bombázásokat.  Aligha véletlen, hogy a háború után az I.G. épületben ütötte fel székhelyét a Szövetséges Katonai Kormány.  A kormányt vezető Lucius Clay később betársult a Lehman Testvérek bankházhoz.  A politikai osztályt Robert Murphy vezette, aki a nürnbergi tárgyalásokon elnökölt és sikeresen elkendőzte Kurt von Schröder bűnösségét.  Schröder rövid ideig őrizetben volt, de utána visszatérhetett banktevékenységéhez.  A gazdasági osztályt Lewis Douglas, a New York-i Memorial Rákközpont alapítójának fia vezette.  Douglas dolgozott Mutual Life-nál és a General Motors-nál is.  Őt szemelték ki Németország amerikai főbiztosául, de sógora, John McCloy javára lemondott a megbízatásról.  Megjegyzendő, hogy Douglas, McCloy és Adenauer mindhárman John Zinsser (J.P. Morgan társ) egy-egy lányát vették feleségül.

Mint a világ kiemelkedő kartellje, az I.G. és az alátartozó gyógyszergyárak voltak felelősek olyan dolgokért, mint például a szulfanilimida felfedezésének 1908 és 1936 közötti eltitkolása.  E szer később az orvosi arzenál jelentős fegyverévé vált.  1920-ban az I.G. munkamegállapodást írt alá a svájci Sandoz és Ciba-Geigy gyógyszergyárral.  1926-ban az I.G. egyesült a Dynamit-Nobel német ágával, míg egy angol cég az angliai ágat vette meg.  Az I.G. vezetők ezután tárgyalásokba kezdtek a Standard Oil képviselőivel, műbenzin gyártásának lehetőségeiről.  A műbenzin komoly fenyegetést jelenthetett a Standard Oil monopóliumára.  Az American I.G. közös megalapításával értek el kiegyezést.

Charles Higham „Trading with the Enemy” című könyve részletesen bemutatja Rockefeller II. világháború alatti tevékenységét.  Mialatt Hitler repüllői Londont bombázták, a németek szabadalmi megállapodás alapján jutalékot fizettek a Standard Oilnak a műbenzin után.  A háború után Amerikába látogató Erzsébet királynő csak egy magán személyhez, William Farish-hez (Standard Oil) ment el.  A háborúba való amerikai belépést követőleg Nelson Rockefeller Washingtonba költözött és Roosevelt kinevezte az Amerikaközi Ügyek Egyeztetőjévé.  Fő feladata nyilván az volt, hogy összehangolja a német hajók üzemanyaggal való feltöltését Dél-Amerikában.  E hivatalát arra is felhasználta, hogy fontos dél-amerikai engedélyeket szerezzen vállalata, a Basic Economic Corporation számára.  Így kapta a kolumbiai kávé koncessziót is.  Hét milliárdnyi ingatlan vásárlásával ő indította el a jenki imperialista sablon képét.  A dél-amerikai útja során Nixon elnök kocsiját ért támadást hivatalos helyeken a Rockefeller tevékenysége miatti Amerika iránti gyűlöletnek tudták be.

A II. világháború után a győztesek bíróság elé állítottak 24 német vezetőt.  Ezek közül 11 volt az I.G. Farben tisztségviselője, de a többiek is kapcsolatban álltak a vállalattal.  Nyolcukat felmentették.  Ezek között volt Max Ilgner is.  Az I.G. vezetői közül Schmitz kapta a legsúlyosabb büntetést, nyolc évet. Ilgner tulajdonképpen három év kapott, de beszámították neki az előzetes őrizetben töltött időt, így a tárgyalás után azonnal szabadlábra került.

Az I.G. háború utáni fennmaradását bizonyítja Wall Street Journal 1988. május 3-i főcíme: NÉMETORSZÁG VERI A VILÁGOT VEGYI ELADÁSBAN.  Thomas O'Boyle cikkíró felsorolta az 1987-es év öt legnagyobb vegyi vállalatát: 1. BASF 28,5 milliárd dollár; 2. Bayer 23,6 milliárd; 3. Hoechst 23, milliárd; 4. ICI 20 milliárd; 5. DuPont 17 milliárd, S ez csupán a vegyianyag eladás.

Az első három cég az I.G. Farben 1945 és 195 közötti felosztásából származó vállalat.  A Szövetséges Katonai Kormány hajtotta végre a felosztást.  Ez gyanúsan hasonlított a Standard Oil 1911-es felosztásához.  A három I.G. utód együttes forgalma 72 milliárd dollár volt, ami mellet eltörpül a rivális ICI és DuPont forgalma.  A Hoechst 1987-ben 2,72 milliárd dollárért megvette a Celanese Corporationt.

O'Boyle megjegyezte, hogy „a három nagy máig is kartell módjára viselkedik.  Mindegyikük meghatározott térséget tart kezében és csak alig alig versenyzik egymással.  A köztük uralkodó meghittségből együttműködés gyanítható.”

A háború után közölték az amerikaiakkal, hogy támogatniuk kell egy önzetlen európai újjáépítési tervet.  George C Marshall tábornok után, Marshal tervnek nevezték el az indítványt.  Joseph McCarthy a szenátusban két lábon járó hazugságnak nevezte Marshall tábornokot.  A Marshall Tervről kiderült, hogy csupán újabb Rockefeller svindli az amerikai adófizetők kiszipolyozása céljából.  1948. december 13-án Robert McCormick ezredes, a Chicago Tribune szerkesztője vezércikkben ítélte el a Terv ESSO általi megrablását.  Marshall Tervet egy befolyásos és zajos csoport erőszakolta keresztül a Kongresszusban.  Winthrop Aldrich, (a Chase Manhattan Bank elnöke és Nelson Rockefeller sógora) volt e csoport vezetője.

Háborús nyereségből a Rockefellerek nagy részesedést vásároltak az Union Miniere du Haut Katanga-ban.  Ez belga érdekeltségek, köztük Societe Generale, kezében lévő afrikai rézbánya volt.  Befektetésük után nem sokkal, a Rockefellerek merészen kísérletet tettek a banyák feletti teljes ellenőrzés megszerzésére.  A Gragensberg tevékenységet kihasználva, helyi forradalmakat szítottak.  E vállalkozást eredetileg Ernest Cassel, I. Edvárd király pénzügyi tanácsadója tervezte.  Cassel lányát később elvette Lord Mountbatten, az angol királyi ház tagja és a Rothschildok rokona.  A Gragensberg tevékenységet Bo Hammarskjold, az akkori ENSZ főtitkár testvére vezette Hammarskjold a Rockefeller forradalom áldozatává vált amikor Kongó felett lelőtték gépét.  Különböző történetek keringtek róla, hogy ki ölte meg és miért.  A kongói Rockefeller beavatkozást tehetséges ügynökei, Dean Rusk, George Ball és Fowler Hamilton irányították.

A Rockefeller érdekeltség továbbra is fontos szerepet játszik az Egyesült Államok politikájában.  Az öreg John D pénztárosa, Charles Pratt a Külügyi Kapcsolatok Tanácsára hagyta New York-i irodahazát.  Unokája, George Pratt Schultz, ma külügyminiszter.  A Rockefellerek kritikus szerepet játszottak az Egyesült Államokbeli trockista csoport, az Ipari Demokrácia Ligájának pénzelésében.  A szervezet vezetői között olyan kőkemény „kommunista-ellenesek” is megtalálhatók mint Jean Kirkpatrick és Sidney Hook.  A John Birch Társaság támogatásával a Rockefeller család a „jobboldali” fronton is tevékeny volt.  Hogy a 32. fokozatú szabadkőműves, Robert Welch minden idejét a John Birch Társaságnak szentelhesse, Nelson Rockefeller jó pénzért megvette családi vállalatát, a Welch Candy Company-t.  Welch KKT-beli régi ismerősei közül válogatta a John Birch Társaság fontosabb vezetőit.  Az amerikai patrióták még évek múlva sem értették miért nem képes a társaság eredményt elérni egyetlen jól beharangozott kommunistaellenes célkitűzésében sem.  Bizonyára némi szerepet játszott e fejleményben az a tény, hogy a társaság a kommunista világforradalom támogatóinak parancsára jött létre.  Sok hazafi töprengett hogy a John Birch Társaság miért tette rendszeresen fekete listára az olyan konzervatív írókat mint én.  A társaság több ezer levélíró kérése ellenére sem volt hajlandó könyveimet forgalmazni.  Évtizedek hiábavalósága után, a társaság végül is teljesen elvesztette hitelét.  A helyzet javítása végett William F Buckley, a CIA propagandista heves „támadást” indított a John Birch Társaság ellen a National Review című folyóiratában.  De ez sesokat segített a szervezet újjáélesztésében.

A Rockefeller monopólium hatással van New York legnagyobb és leggazdagabb hitközségeinek némelyikére is.  A Wall Street-i Triniti templom pénzügyeit nem más, mint J.P. Morgan irányította és valami 40 manhattani ingatlanja és 50 milliós tőzsde befektetése volt.  Jól értesült források 25 millió a teszik a templom éves bevételét, de ebből csak 2,6 millió jut jótékonyságra.  Az évi 100.000 dolláros fizetésű rektor a város előkelő negyedében lakik.  A Trinity mauzóleum cellái 1250 és 2.000 dollár közötti összegbe kerülnek.  Az Ötödik Avenue-n lévő St. Bartholomew évi 3,2 milliós költségvetéssel rendelkezik, de csupán 100.000-t költ jótékonyságra.  A rektor 13 szobás lakásban lakik a Park Avenuen.

A Rockefeller Sanitary Commission felállításával a Rockefellerek óriási mértékben megnövelték üzleti érdekeltségeiket az elszegényedett Délen.  E bizottmányt Dr. Wickliffe Rose vezette, ki régi Rockefeller bérenc volt, neve ott áll a Rockefeller Alapítvány szabadalomlevelén is.  Jótékonysági mivolta ellenére, a Rockefeller Egészségügyi Bizottmány igényt tartott a tevékenységi körébe tartozó 11 állam anyagi támogatására.  A bizottmány tevékenysége végül is mind a 11 államban egészségügy-minisztérium létrehozását eredményezte.  Ez új lehetőségeket nyitott a Gyógyszer Tröszt előtt.  Tenessee államban Dr. Olin West volt Rockefeller képviselője.  Dr.West később Chicagóba költözött, hogy mint titkár és általános igazgató a színfalak mögül 40 évig egyengesse az Amerikai Orvos Szövetség ügyeit.

A Rockefeller Gyógyászat Kutatási Intézet végül is elhagyta nevéből a gyógyászat kutatást.  Az intézet elnöke, Dr. Detlev Bronk 600.000 dolláros lakásban lakott, amire jótékony tevékenységéből szerezte a pénzt.  A Rockefeller oktatási táblája 100 millió dollárt költött rá, hogy megszerezze a hatalmat a nemzet orvosi iskolái fölött és orvosainkat a műtétet és erős gyógyszerezést szorgalmazó allophatikus iskola követőivé tegye.  A Peabody Alapítványból kinőtt tábla 66 milliót költött a feketék oktatásara.

Az Általános Oktatási Tábla politikai filozófiájának egyik legmesszebb ható eredményét érte el a Columbia Egyetemen belüli Lincoln Iskola 1917-es felállításával.  A kormány 6 milliót adott az intézet létrehozásara, ahonnan haladó gondolkodású oktatók és társadalomtudósok nemzetünket behálózó hada került ki, kiknek veszedelmes tanítása közeli párhuzamban áll a kommunisták céljaival.  Kezdettől fogva őszintén forradalminak nevezték a Lincoln Iskolát.  Az iskola azonnal elvetett minden McGuffey Reader típusú oktatási módszert, amiben a gyerekeket többek között latinra, algebrára és ésszerű gondolkodásra tanították.  Rockefeller életrajzírója, Jules Abel, úgy üdvözölte a Lincoln Iskolát, mint a haladó oktatás világítótornyát.

A Rockefeller Intézet ösztöndíjai produkálták atomprogramunk számos kiemelkedő tagját.  Ilyen volt többek között Julius Oppenheimer is, akit eltávolítottak a kormány laboratóriumokból mert gyanították róla, hogy szovjet ügynök. ... A Rockefeller Alapítvány számos oldalági csoportot hozott létre, melyek ma különböző betegségek tömegével fertőzik a nemzetet.  Ilyen például a Társadalomtudományi Kutató Tanács, ami egymagában 13 milliárd dolláros üzletté fejlesztette az országos szegénységi ipart.  Természetesen mindez az adófizetők pénzéből, miközben művelői évi 6 milliárdot tesznek zsebre.  130 milliárd bőségesen elegendő lenne az ország minden szegényének élelmezésére és lakással való ellátására, de a pénzt az élősdi tanácsadók tömegét bőkezűen jutalmazó mérhetetlen adminisztrációs hálózat emészti fel.

Hosszú évek kutatása ellenére, csupán a Rockefeller befolyás felszínét sikerült vizsgálat alá vennem.  Például az óriási Burroughs Wellcome gyógyszergyár teljes egészében a „jótékony” Burroughs Wellcome Trust tulajdona.  Az Egyesült Államok brit gyarmati állapotát fenntartó London kapcsolat egyik kulcsfontosságú tagja, Lord Oliver Frank igazgatja e célvagyonrendelést.  1948 és 195 között Frank amerikai nagykövet volt.  Ma ő a Rockefeller Alapítvány egyik igazgatója és a szervezet fő angliai képviselője.  Frank emellett még a Schröder Bank és a Rhodes Trust igazgatója Chicago Egyetem professzora és a Lloyd Bank elnöke is.

A Rockefeller Alapítványból nőtt ki a befolyásos washingtoni agytröszt, a Brookings Intézet; a Nemzeti Gazdasági Kutató Hivatal, aminek magállapításai kritikus szerepet játszanak a tőzsde manipulációkban; a Public Administration Clearing House, ami az ország helyi igazgatási alkalmazottainak benevelését végzi;  a Tagállami Kormányok Tanácsa, mely a nemzet törvényhozásait tartja hatalmában;  az Institute of Pacific Relations, az Egyesült Államokbeli leghírhedtebb kommunista fedőszerv.  A Rockefellerek ez utóbbi szervezet igazgatói voltak és Lewis Lichtenstein Strauss-on (Kuhn, Loeb) keresztül pénzt bocsájtottak rendelkezésére.

A szavakban kommunista-ellenes Reagen kormányzat hivatalba juttatásával a Rockefeller érdekeltségek megkísérelték elkendőzni a világ kommunizmusnak nyújtott támogatásukat.  Azonban Reagen hamarosan ugyanolyan lelkesen vacsorázott szovjet vezetőkkel mint Jimmy Carter.  A Bechtel Corporation két tisztségviselője, George Pratt Schultz (a vállalat elnöke) és Caspar Weinberger (tanácsos) vezette Reagen választási hadjáratát.  Schultz külügyminiszter, Weinberger pedig védelmiminiszter lett.  A Schröder-Rockefeller Társaság finanszírozta a Bechtel indulását.

Továbbra is jelentős a Rockefeller pénzügyi befolyás.  A Carter kormányzat alatt David Rockefeller nagylelkűen Washingtonba küldte személyes tanácsadóját, Paul Volcker-t, hogy a Szövetségi Tartalék Tábla elnöke legyen.  1987-ben Reagen végül is leváltotta Volcker-t és Alan Greenspan-t nevezte ki helyére.  Greenspan megelőzőleg a J.P. Morgan bankház egyik társa volt.

A Rockefellerek és idegen gazdáik, a Rothschildok, Amerikára gyakorolt, mindent átfogó befolyását látván megkérdezhetjük: Mit lehet tenni? A jog csak akkor fenntartható, ha az állampolgárok tevékenyen kutatják az igazságosságot.  Az gazságosság csak akkor fenntartható, ha a nép elismeri, isteni kötelessége a jog szolgálata.  A történelem feljegyezte az alkotmány bitorlóinak minden bűnét.  Megtanulhattuk a fájdalmas leckét, hogy a Rockefeller monopolisták szövetségi és tagállami ügynökeik útján gyakorolják hatalmukat.  E könyv írásakor Ron Paul, volt képviselő ésszerű programmal az elnöki hivatalért küzd — hogy oszlassuk fel a Szövetségi Tartalékot, az FBI-t, CIA-t és az Internal Reveneu Service-t (U.S. adó hivatal).  Évek óta ismert, hogy az állítólagosan a bűnözés elleni harcra létrehozott Szövetségi Vizsgáló Hivatal 90%-ban politikailag másként gondolkodók zaklatásával és elszigetelésével foglalkozik.

A bűnöző szindikalisták ma évi 1.000.000.000.000 dollárt rabolnak el a nemzettől.  Ennek egyharmada a Gyógyszer Tröszthöz kerül.  Mielőtt e kifosztás ellen felléphetnénk, a népnek mindent meg kell tennie egészsége visszanyerésére.  Ahogy azt annak idején Ezra Pound is mondta :  Egészséget, a mindenségit !  Amerika a világ legnagyszerűbb nemzetévé válhatott, mert polgárai a legegészségesebbek voltak.  Amióta a Rockefeller Szindikátus hatalmába kerítette az egészségügyet, polgáraink egyre gyengülnek és ma egy csomó olyan testi és lelki betegségtől szenvednek, melyek mindegyike visszavezethető a vegyi és gyógyszer monopólium tevékenységéhez.  E betegségek jelentik a legnagyobb veszélyt nemzeti megmaradásunkra.